Cím: Amitől vörös lett a Weasleyk haja
Korhatár: 12
Műfaj: családi, romantikus, dráma, vidám, mesés
Szavak száma: 12074
Figyelmeztetések, jellemzők: AU
Jogok: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsönvettem őket a magam és mások szórakoztatására. A történet megírásában semmiféle anyagi haszon nem vezérelt, minden jog az írónőt és a Warner Bros filmstúdiót illeti.
Szerzői megjegyzés: Ahogy az idézetem is írja:
nincsenek véletlenek. Az sem véletlen, hogy ezt a kulcsot kaptam,
ezzel a zenével. Igyekeztem mindent kihozni belőle, remélem
sikerrel! Köszönöm a csapatomnak a támogatást, köszönöm a
zsűrinek az interjút és a remek kérdéseket, a még remekebb
reakciókat, nagyon motiváló volt.
Tartalom: Mitől lesz Weasley egy Weasley? A
történetemből kiderül, hogyan lett a család különös
ismertetőjegye a vörös haj, mások levetett talárja és a szeplős
arc. Ezt keverd össze karácsonyi hangulattal és az évszázadokon
átívelő családi összetartással, és egy csepp mágiával.
Illetve majdnem kihagytam az ikrek viccelődéseit, Molly
zsörtölődéseit és Arthur mugli imádatát. Egyszóval jó
olvasást!
Kulcsok: 1. Karácsony 2. Christina Perri – A Thousand Years (Piano/Cello Cover) 3. Bogi Sad idézet
„Nincsenek véletlenek.
Így
az sem véletlen, hogy a gyermeked a Te gyermeked, hogy Téged
választott szülőjéül.
Az
első feladatod, megfejteni ennek okát.
A
legfontosabb, e szerint cselekedni és nevelni!”
/Bogi Sad/
A tovább mögött olvasható a történet, jó szórakozást!
A történet .doc formátumban olvasható itt is.
Amitől vörös lett a Weasleyk haja
Egy téli éjszakán:
Halk
roppanás, majd egy újabb.
Egyedül
volt az egész utcán, és végigsétált a frissen esett hóban. Az
utcán halvány volt a világítás. A kis faluban régiesen, valódi
gyertyák égtek üvegkalitkába zárva az oszlopok tetején. Édes
illat csapta meg az orrát, ahogy elsétált egy ablak alatt. Odabent
finom kalács sült, karácsonyra készült mindenki.
Megszaporázta
a lépteit, hogy mielőbb hazaérjen, közben gondolatai ezer fele
jártak. Egy randevú, aztán még egy. Most pedig meg fogja kérni a
kezét.
Megijedt.
Hogyne ijedt volna meg?
Véletlenül
tudta meg, és rettegett ettől a karácsony estétől.
Mégis,
látta azt a boldogan csillogó kék szempárt, a vöröses hajat és
nem tudott elszakadni tőle.
Sietősebben
ment tovább, közben talpa alatt tovább ropogott a hó. Lehajtotta
a fejét, hogy a szállingózó hópelyhek ne essenek a szemébe,
ezért nem tűnt fel neki elsőre a szokatlan fényesség. Felnézett,
és azt hitte, hogy egy angyalt lát, egy pufók angyalt, olyat,
amilyen a mugli templomokban szokott az oltár felett mosolyogni és
őrizni a hozzá fordulók életét. Kedves mosoly, duci arc,
nevetőráncok a szeme körül. Ennyit látott, és egy hangot
hallott.
- Mitől
félsz? Karácsony van.
- Ki vagy
te? – Megilletődve lépett hátra és próbálta kivenni az alak
vonásait. Ismerős volt, de mégsem tudta honnan.
- Jó
barát – jött a megnyugtató válasz, és bár eddig fázott, most
mégis kellemes melegség járta át a szívét, de a gombóc nem
szűnt a torkából.
Az alak
egyszer csak kitárta a karját, és a fiatal lány szeme előtt
táncoló hópelyheken képek jelentek meg, mozgó alakok.
Magát
látta, a karjaiban egy csepp gyermeket tartott. A homloka izzadt
volt, és biztosra vette, hogy a szülőszobán van. Látta a pici
arcát, kerek pofiját, vöröses hajtincseit. Abban a percben nem is
értette, hogyan élhetett eddig nélküle.
„…határozott
vagy, mindig is az voltál, és egyedi…”
A
kisgyerek felnézett rá, és talán még nem is látott, de a
kezével rákulcsolt az ujjaira, és abban a pillanatban tudta, hogy
hozzá tartozik, mindig is hozzá tartozott…
„…felfedező
és különc, mint a sárkányok pikkelyei, mindegyik más és más,
de van egy központ, ami meghatározza…”
hogy
szereti, és mindig szeretni fogja…
„…még
egy ilyen okos emberrel nem találkoztam, precíz pontos! Briliáns!”
hogy ki
fog állni érte, ha emberek százaival kell is szembe szállnia…
„…
szemtelen kölykök! Pimaszok, még a szemük sem áll jól!”
hogy erős
lesz, és támaszt nyújt, ha kell…
„… te
vagy a legjobb barátom…”
hogy
kinyitja az ajtót, amikor kopogtatnak rajta,
„…
kislányt! Szeretnék egy kislányt, akinek ezüstként ragyog a
haja, amikor rásüt a hold…”
és soha,
de soha nem engedi el az apró kezeket, amik felé nyúltak.
A szíve
megtelt szeretettel és boldogsággal, ahogy a képek leperegtek
előtte. Látta mindegyiküket, az összes vörös fejecskét, a kis
kezeket, a mosolyokat.
A látomás
lassan megszűnt és csak az arany fényben úszó nőalak maradt
előtte, elmosolyodott és így szólt.
-
Szükséged van rájuk… - mondta halkan. – Nekik pedig rád. Ne
habozz hát igent mondani!
Ő pedig
ott állt, a fény eltűnt, és egy könnycsepp gördült le az
arcán. Szíve hevesen dobogott az átélt élménytől, gondolatai
még mindig bizonytalannak hatottak, de már tudta, hogy tovább kell
lépjen. Boldog mosollyal az arcán tovább futott.
1991.
december 19. (csütörtök)
Igen nagy
pelyhekben hullott a hó ezen a decemberi reggelen, de ez sem
akadályozta meg a kis varázslókat és boszorkányokat, hogy színes
kabátjaikban és vastag téli talárjaikban sietősen szedjék a
lábaikat, és a már pályaudvaron álló, pöfögő és zakatoló
vonatot vegyék célba.
Két
kisfiú is izgatottan pakolászott a szobájukban, egyikük, egy
fekete kócos hajú gyakran pillantott a hatalmas ablakokra, élénk
zöld tekintetével elveszve a jégvirágok változatosságában. Még
most is remegő izgatottsággal gondolt arra a levélre, ami
mindössze két napja érkezett. Meg is lepődött, amikor felfedezte
Hedvig csőrében a kis borítékot, amire gömbölyded, mosolygós
betűkkel írták fel a nevét:
Harry
Potter
Roxfort,
Nagyterem
Griffendéles
asztal
Nagyot
dobbant a szíve és egy hosszú másodpercig azt gondolta, hogy az
édesanyjától kapta a levelet, de mindössze egy ülésnyit
tévedett.
Barátja,
Ron, azonnal felfigyelt az ismerős írásra.
-
Emlékszem már! Anya mondta, hogy téged is meghív hozzánk
Karácsonyra, de azt is írta, hogy meglepetésnek szánja.
- El is
szúrtad a meglepetést, te fafejű! – jelentette ki Hermione
szokásos, kioktató stílusában, de ez most egyik fiút sem
zavarta. Ront lekötötte a sült kolbász és a puha fehér kenyér,
míg Harryt a ropogós, vastag boríték, amin még mindig a nevét
olvasgatta.
- Mire
vársz? Nyisd fel! – noszogatta barátnője, majd a fiú
bizonytalanul bontotta ki a levelet.
„Drága
kicsi Harry,
Ron
sokat mesélt rólad a leveleiben, nagyon kedvel téged, és örülök,
hogy ilyen jó barátja vagy. Arthurral, aki Ron édesapja, sokat
beszélgettünk, és szeretnénk, ha nálunk töltenéd az ünnepeket.
Hamarosan itt a Karácsony és egyetlen kisdiák sem maradhat egyedül
abban a szörnyen nagy iskolában.
A
többiekkel együtt téged is várunk december 19-én a King’s
Cross pályaudvaron.
Ölel:
Molly”
Most
pedig itt voltak, december 19-én kora reggel, és pakoltak. Harry
rettentő zavarban érezte magát, hiszen sosem volt még rendes
családnál. Ronék kedvesek voltak, de furcsa lesz szerető
környezetet látni, mert biztos volt benne, hogy ők közel sem
olyanok, mint Dursleyék.
Ron éppen
a sálat tekerte a nyakába, amikor is sietős kopogás
hallatszódott, hogy utána Hermione törje rájuk az ajtót.
-
Gyerünk-gyerünk! Harry, még nem vagy kész? – kérdezte
paprikásan, majd legyintett a pálcájával, mire az ágyra kipakolt
holmi a bőröndbe repült, hogy aztán hangos puffanással
összecsukódjon, és a cipzár behúzza magát. Harry látta, ahogy
néhány könyv is landol a ruháin, persze csak olyan, amiből házit
adtak a szünetre, pedig ő azokat nagyon szerette volna a szobában
felejteni.
- Kész
vagyok! – kelt is fel, és elszakította tekintetét az igéző
jégvirágokról, hogy magára kanyarintsa arany-piros csíkozású
sálját, felvegye a talárját, és futva induljon a többiek után.
A csomagokat fent hagyták a szobában, az valami csoda folytán
lekerül a vonatra. Persze ő nem tudta, hogy házimanók is élnek a
Roxfortban, akiknek ilyenkor az a megtisztelő feladat jut, hogy
levihetik a bőröndöket a vonatra.
Sietve
tették meg az utat a hóesésben egyenesen a vonatig. A mozdonyból
jól láthatóan gomolygott a fekete füst, ami szürkének tűnt a
sűrű hópelyhek között. Hagrid odalent terelgette a diákokat,
akik gyorsan kapkodva a lábukat léptek fel a szerelvényre. Harryék
leértek, és a félóriás azonnal elmosolyodott, ahogy meglátta a
hármast.
- Örülök,
hogy te sem maradsz az iskolában, Harry! Karácsony a családé!
A
megszólított egészen meghatódott, de addigra a hatalmas ember
megveregette a vállát, és egy igen gyors mozdulattal feltette a
fiút az induló járműre.
Ron és
Hermione valami csoda folytán találtak egy üres fülkét, ami nem
sokáig őrizte meg eme nyugodt tulajdonságát. Alig csukódott be
az ajtó mögöttük, amikor nagy lendülettel újra kinyílt,
beengedve a vigyorgó vörös testvérpárt, akik igen éles hangon
vitatkoztak valamiről.
Harry
beletörődve dőlt hátra, hogy ez sem lesz nyugodt utazás, de nem
is igazán bánta. Azóta nem nyugodt az élete, mióta megtudta,
hogy varázsló, és ez még csak fokozódott új családja körében:
Weasleyéknél.
A vonatút
meglepően gyorsan eltelt, Harry észre sem vette, hogy mikor
futottak be a King’s Cross pályaudvarra. Amint leszálltak,
Hermione el is köszönt tőlük, sietett át a falon, hogy üdvözölje
a szüleit. Harry hevesen dobogó szívvel nézett körbe, de addigra
barátja már karon ragadta és elkezdte húzni maga után.
- Ott
vannak anyáék!
Már
régen a kabátjaikban feszítettek, mert ugyan a Roxfortban
hordhatták a téli talárt és a sáljaikat, civilben azért mégsem
illett volna. Harryn Dudley egyik kinőtt kabátja volt, de nem
érezte túlságosan zavarban magát, mert láthatóan Ron sem állt
jobban, csak vele ellentétben barátja kabátját a testvérei
nyűtték el.
Fred
lelkesen paskolta az öccse hátát.
- Ebben a
kabátban találtam egyszer azt a rengeteg pókot. Szerinted maradt
még benne?
Ron csak
mérgesen felhúzta az orrát, és nem volt hajlandó a bátyjához
szólni, inkább gyorsabbra vette az iramot, hogy fogadja édesanyja
üdvözlését, aki szoros ölelésbe fogta először a kisebbik
fiát, majd az ikreket, végül Percyt is, aki kissé idegenkedve
lépett odébb és körülsandított, hogy látta-e valamelyik
ismerőse a jelenetet.
Harry
kicsit még megszeppenten lépett egyik lábáról a másikra, majd
még inkább elbizonytalanodott, amikor a termetes asszonyság most
őt ölelte meg.
- Merlin
hozott titeket itthon, kis drágáim. Örülök, Harry, hogy te is
eljöttél.
Harry
hátát egy újabb kéz veregette meg, majd felnézett egy szintén
kedvesen mosolygó, kissé kopaszodó férfire, akiről azonnal
tudta, hogy ő a családfő, Arthur Weasley.
A férfi
kedvesen mosolygott rá és kezet nyújtott neki, amit ő lelkesen el
is fogadott. Csak ekkor vette észre a pöttöm kislányt, aki eddig
ugyan az anyja kezét szorongatta, de most a kabátja szélét
markolta, és közben le sem vette nagy kékesszürke szemeit a
fiúról. Amint észrevette, hogy Harry őt nézi, ijedten pislogott,
majd átszaladt az anyja másik oldalára, így tökéletesen
takarásba került a szemüveges fiú elől.
Nemsokára
már úton is voltak hazafelé. Harrynek először nem fért a
fejébe, hogyan férhetnek el mindannyian egy kívülről kicsinek
látszó autóban, de hamar rájött, hogy varázslat állhat a dolog
mögött.
Az ikrek
végig nagyon nyüzsögtek, látszott, hogy nagyon várják már,
hogy hazaérjenek, és mindent megmutassanak Harrynek, na és persze
a huncutság is ott csillogott a szemükben, biztos volt, hogy
terveznek valamit.
Az utazás
kellemesen eltelt, és mire Harry észbe kapott volna, már egy
háznál álltak. Először nem is tudta biztosan, hogy ez tényleg
egy ház, és nem csodálkozott volna, ha percek alatt rájuk zuhanna
az egész, de a kissé szedett-vedett és toldott-foldott épület
mégis biztosan állt a helyén.
Amikor
belépett, azonnal kellemes meleg csapta meg az arcát. Libabőrös
is lett tőle a kinti hideg után, de nagyon gyorsan sikerült
megszoknia a langy hőmérsékletet. Ez egészen másfajta melegség
volt, mint amikor Dursleyéknél befűtöttek télen, ott mindig
fázott, valahogy nem érezte úgy, hogy most jó idő van. Hideg
volt a takaró, fagyosak a falak, de legfőképpen hűvös a levegő.
Ezzel
szemben ott volt a Roxfort, az iskola nyújtott egy kellemes,
családias hangulatot, főleg a klubhelyiség a kényelmes
kanapékkal, a süppedős szőnyeggel a kandalló előtt. Az
megközelítette azt a hangulatot, ami most úrrá lett rajta, de nem
fedte teljesen. Ez az otthon melege volt, egy igazi otthon melege,
egy olyan hely, ahol ezelőtt még sosem járt. Egészen meghatódott,
de hátulról nyomban tovább taszigálták az ikrek, hiszen ők még
kint fagyoskodtak, majd egyenesen a vígan pattogó tűz mellé
tolták, hogy leüljön.
Egy
fiatal fiú a kanapén üldögélt és a tűznél melegedett, amikor
kinyílt az ajtó és az apróságok beözönlöttek rajta.
Érdeklődve figyelte a fekete hajú, szemüveges kisfiút, de rögtön
rájött, hogy Ron egyik barátja lesz, aztán kiszúrta a kisfiú
arcának ismerős vonásait és magabiztos vigyor terült szét az
arcán. Persze! Az édesanyjuk említette is egy levelében, hogy
Harry Potter is velük karácsonyozik.
Testvérei
hamar letelepedtek a tűz mellé, észre sem vették őt. Erre
Charlie felvonta a szemöldökét, fenéken billentette hozzá
közelebb elhelyezkedő iker öccsét. Hamar észrevette, hogy George
volt az.
- Semmi
üdvözlés a rég nem látott bátyátoknak?
-
Charlie! – szaladt oda hozzá Ginny, és átölelte a bátyját,
majdhogynem a nyakába ugrott. A fiatal fiú átölelte a kishúgát
és egy cuppanós puszit nyomott az arcára.
- Te is
megérkeztél? – csukta be az ajtót Mr. Weasley, odament és
vállon veregette rég nem látott fiát.
- Nemrég
jöttem, épp csak begyújtottam a kandallóba – magyarázta a fiú,
majd üdvözölt sorban mindenkit.
Ron Harry
mellé telepedett, majd őt is bemutatta a bátyjának.
- Charlie
Romániában él és sárkányokkal foglalkozik! – mondta, de a
sárkány szót olyan élvezettel és lelkesedéssel ejtette ki,
mintha azt mondta volna, hogy egy héttel előbbre hozzák a
Karácsonyt. Molly épp ekkor engedte ki öleléséből második
gyerekét, utána összecsapta a kezeit és a konyha felé fordult.
-
Pakoljatok le! Pihenjetek, nemsokára elkészítem az ebédet!
- Addig
gyerünk ki a faluba! Mutassuk meg Harrynek a környéket! –
indítványozta Fred, George lelkesen csatlakozott.
- Úgysem
találkozott még a hómanókkal.
- Mikkel?
– vonta fel a szemöldökét Charlie. Úgy tűnt ez az információ
neki is új. Közben Ron már felfelé vezette Harryt a szobájába.
Az ikrek azonban nem válaszoltak testvérüknek, csak
összemosolyogtak, aztán ők is eltűntek a lépcső irányába.
Este
Molly és Arthur elmentek, Charlie egyedül maradt a „kicsikkel”.
Vacsora után leültek a tűz mellé, kellemesen elfáradtak egész
nap, így még az ikrek is nyugodtan üldögéltek és figyelték a
fákat nyaldosó lángokat.
Aztán
Fred egyszer csak elkapta Ront, George pedig a felsőjén található
apró lyukakba akasztotta az ujjait, ezáltal megakadályozva öccse
fickándozását, hiszen ha mozdul, szakad a ruha.
- Ne!
Ostoba agyalágyultak! Széttépitek! – veszekedett velük Ron.
Ginny Charlie előtt üldögélt, nem szólt semmit, csak vetett egy
rosszalló pillantást az ikrekre.
Charlie
megköszörülte a torkát.
- Ha
békén hagyjátok, mesélek egy történetet! Arról szól, hogy a
családunkban miért jár mindenki kopott ruhákban…
Fred és
George egymásra néztek, de mivel kedvelték Charlie történeteit,
abbahagyták Ron molesztálását és figyelmesen függesztették
tekintetüket testvérükre.
- A
mesében szerepel Merlin is… - kezdte Charlie, majd megvárta, amíg
a kicsik közelebb helyezkednek és belefogott.
Valamikor
régen, még Arthur király idejében, már a Roxfort falai álltak
egy ideje. Ugyan ez csak egy szájról szájra terjedő legenda, nem
tudjuk tényleg megtörtént-e, de az bizonyos, hogy Merlin addigra
már kijárta az iskolát, sőt, vállalkozott arra a feladatra, hogy
kisdiákok fejébe verje a varázslás csínját-bínját. Talán még
hosszabb szakálla volt, mint Dumbledore-nak, és az is biztos, hogy
erősebb volt, mint bárki addig a világon.
Karácsonyra
készülődött a kastély, hatalmas pelyhekben hullott a puha fehér
hó, a diákok pedig alig várták, hogy nekiülhessenek a karácsonyi
vacsorának. A kastélyban élt akkor két vörös hajú fiú, ugyan
nem voltak testvérek, de nagyon hasonlítottak. Elsős korukban
barátkoztak össze, amikor az iskolába igyekeztek. Ekkor még a
diákok nem nagyon jártak haza, így nagy volt a nyüzsgés.
Szóval
elég hamar rájöttek, hogy nagyon hasonlítanak egymásra,
mindketten ugyanabba a házba kerültek. Egyformára vágatták a
hajukat és agyára mentek az iskola felügyelőinek.
Az
iskola a Karácsonyra készülődött, és a fiúk élvezettel
követték el csínyeiket. Megbűvölték a karácsonyfát, hogy
lerázza magáról a díszítést. A páncélok ahelyett, hogy
karácsonyi nótákat zengtek volna, inkább feltartóztatták az
arra haladókat és követelték, hogy énekeljenek, különben
kénytelenek voltak kerülni a fél kastélyon át.
Sok
tanár viszont nem foglalkozott most az apró csínyekkel, főleg
Merlin nem! Merlin meghívót kapott régi kedves barátjától,
Arthur királytól, így lelkesen készült a Camelotban tartandó
karácsonyi ünnepségre.
-
Létezett Camelot?
- Ez csak
egy mese, te buta! – torkollta le Fred a kíváncsi Ront, aki
duzzogva fonta össze a karjait.
- És mi
köze ennek a családunkhoz? – kérdezte kíváncsian Ginny.
Charlie elvigyorodott.
- Nos, a
két fiú közül az egyik egy Weasley volt, a másik fiú
leszármazottai pedig később beházasodtak a családunkba!
Merlin
napokra bezárkózott a szobájába, azért, hogy legszebb ruháját
vehesse fel a rendezvényre. Az öreg mágus összevonta a
szemöldökét, ahogy a lágy kelmét figyelte, amit a legjobb, és
legbonyolultabb varázslatokkal tett még csillogóbbá, még
varázslatosabbá. Meg akart felelni a címének, hiszen ő volt
Arthur udvari varázslója! Ez pedig nem kis cím, hiszen sok mugli
nem tud a valódi mágiáról, csak mímeli, hogy varázsol, és a
varázslók között is ő volt a leghatalmasabb mágus közel s
távol. Az ünnepség előtti napon készült el a remekművével.
A
ruha felakasztva függött szekrénye ajtaján, hosszú mágikus
talár volt, egyik pillanatban sötét, mint az éjszaka, a másikban
pedig mintha ezernyi csillag ragyogott volna az anyag sejtelmes
mélységeiben. Akárcsak, amikor egy éjsötét napon a hegytetőn
állva az ember felpillant a tiszta égboltra, ahonnan millió
ragyogó szem figyeli minden mozdulatát.
Ez
volt a legdrágább és legsejtelmesebb, legbriliánsabb anyag az
egész világon. Merlin pedig elégedetten szemlélte a remekművét,
majd úgy döntött, hogy nyugovóra tér, hiszen napok óta alig
aludt valamit.
Azonban
a két fiú közben egy igazán nagy durranással készült!
Mindenképpen meg akarták viccelni a világ legnagyobb mágusát.
-
Úgy hallottam, hogy napok óta nem jött ki a szobájából - súgta
egyik sejtelmesen a másiknak, amikor a folyosón lévő egyik
képkeret mögötti rejtekben kuksoltak.
-
Igen, elmentem a szobája előtt, mintha valamit varázsolt volna.
Remegett a mágia a levegőben, tisztán éreztem!
-
Másoktól is hallottam már ezt - kuncogott az első. - Nézzük
meg!
Nem
kellett kétszer mondania, már mindketten csendesen osontak a
folyosón, lassan haladva, hogy ne csapjanak zajt, azonban egyszerre
torpantak meg és léptek egyet hátra, amikor furcsa, mormogó
hangot hallottak. Szívük a torkukban dobogott, de a folyamatos
morajlás nem közeledett. Néhány perc eltelt így, mire meg mertek
mozdulni, vagy legalábbis normálisan levegőt venni. Két vöröses
üstök jelent meg újra a folyosón és tovább mentek. A morgás
egyre erőteljesebb lett, de most valamiért kezdték úgy érezni,
hogy ez nem okoz majd gondot nekik. Egymásra kacsintottak, ahogy a
kérdéses szoba elé értek, majd egyikük lenyomta a kilincset.
Beosontak, és nyomban felfedezték a durmoló hang forrását is.
Merlin feküdt az ágyán, és olyan hangosan horkolt, hogy
beleremegtek az ablakok. A két fiú a fülére tapasztotta a kezét,
hogy ne repedjen be a dobhártyájuk.
Csak
nehezen szokták meg a hangerőt, de így legalább nem kellett attól
tartaniuk, hogy felébresztik a férfit. Azért továbbra is csak
óvatosan osontak… Elsősorban az volt a tervük, hogy megbűvölik
Merlin süvegét, hiszen elég mulatságos lenne, ha a férfi a
fejére veszi, a süvegből pedig elkezdenek előugrálni a nyulak,
felborítva ezzel a tanóra rendjét.
Ekkor
azonban mindketten megtorpantak és egyszerre vették észre a
mágikus köpenyt. A két fiú egymásra nézett, és tudták, hogy
most megütötték a főnyereményt. Egyikük el is vette a köpenyt
és magára kanyarintotta, elégedetten kihúzta magát, majd Merlint
utánozva elkezdett magyarázni a bűbájok rejtelmességéről.
Társa igen jól szórakozott, a köpeny mesésen nézett ki, és
mindenáron fel akarta ő is próbálni!
-
Nem adom! Én vettem fel előbb!
-
Én is akkor láttam meg, amikor te! Add ide!
A
vita hevében rángatni kezdték a finom szövetet, és bár ellen
kellett volna állnia, de sajnos mégsem így történt. A puha,
gyönyörű anyag mennydörögve ketté hasadt, és a csillagok
tűzijátékhoz hasonlóan szóródtak szanaszét és semmivé
lettek, mire a földre értek volna. A két fiú rettenetesen
megijedt. Egymásra néztek, majd a szövetre, végül elrejtették
és úgy kiiszkoltak, mintha ott sem lettek volna.
Merlin
csak jóval később ébredt fel álmából. Éppen indulni akart
Arthurhoz az ünnepségre. Kidörgölte szeméből az álmot, nagyot
ásított, majd nyújtózkodva felkelt. Kellemesen kipihente magát a
megerőltető varázslat után. Remekművét azonban sehol sem
találta.
Rettenetes
haragra gerjedt, hiszen sejtette, hogy valamiféle diákcsínnyel van
dolga. Közben a két fiú meghúzta magát és mágiával igyekeztek
rendbe tenni az anyagot, de mindenféle siker nélkül. A szövet
ugyan összeforrt, de a csillagokat, a mágikus varázst nem tudták
visszatenni rá. Kétségbeesésükben azt sem tudták, mit tegyenek,
hiszen addigra tudták, hogy Merlin tűvé tesz értük mindent.
Az
öreg varázsló minden diákot kifaggatott, így hamarosan az
„ikrek” nyomára bukkant. Éktelen haragjában azonnal a
klubhelyiségbe ment, feltépte a szobájuk ajtaját és átkot
bocsátott rájuk.
Ginny
riadtan meredt Charlie-ra, majd kissé félve kérdezte meg:
- Kővé
változtatta őket?
Bátyja
kuncogott, majd megrázta a fejét.
- Nem,
Merlin is tudta, hogy diákok, nem megölni akarta őket, csak
megleckéztetni.
- Akkor
mit mondott nekik? – kérdezte kíváncsian Fred. George-dzsal
összevigyorogtak, ahogy Charlie folytatta a mesét.
-
Tönkre tettétek gyönyörű taláromat! Több napi munkám veszett
kárba! Ti nem értékelitek a szépséget, éppen ezért ettől a
naptól fogva, ti és a leszármazottaitok mostantól csak mások
levetett, szakadt talárját hordhatjátok!
Mire
a két fiú bármit tehetett volna a mágikus ködfelhő elérte
őket.
Merlin
azonban nem elégedett meg ennyivel. Ki akarta tenni őket az
iskolából, és a Mágikus Tanács elé vitte az ügyet. A két fiút
véglegesen munkára akarták ítélni, de a legendának itt nincs
vége.
- Azt
beszélik, hogy a tárgyaláson felszólalt valaki. Merlin azt
mondta: Ezek ketten rémesen szemtelen, neveletlen kölykök! Még a
szemük sem áll jól! Nem valók az iskolába. Ekkor viszont
előlépett valaki. Egy ismeretlen boszorkány. Azt mondta, hogy majd
ő megneveli őket.
- Mi lett
velük? – Ginnyt nagyon lekötötte a mese, kíváncsian várta a
fejleményeket.
Charlie
azonban vállat vont.
- Nem
derült ki. Azt hiszem a boszorkányra bízták őket.
- Ennyi?
– szomorodtak el az ikrek is, bátyjuk pedig bólintott.
- Bizony
ennyi! Most pedig nyomás aludni, mert anya nemsokára hazaér és
nagyon ki lesz borulva, ha még nem vagytok ágyban! Tudjátok,
milyen házi sárkány tud lenni!
- Ugyan,
bátyó! Te azért csak tudsz kezelni egy sárkányt!
- Anya
félét nem igazán! – torkolta le a testvéreit, majd felzavarta
őket aludni.
1991.
december 20. (péntek)
Másnap
kora reggel Harry keltegette Ront. Kicsit bizonytalan volt még
idegen helyen, de nem tudott aludni. Le akart menni és felfedezni az
egész házat, a környéket, a Karácsony igazi varázsát. Amúgy
is nagyon finom illat terjengett az egész házban, és ha már
elérte a legfelső szobát is, nem árt sietni, hogy maradjon a
finomságból!
Ron
viszont nem sok hajlandóságot mutatott arra, hogy kimásszon az
ágyból, Harry viszont nem adta fel. Letámadta barátját,
rávetette magát, hogy lecibálja róla a takaróját. Erre már a
vörös hajú fiú is felkelt és próbálta kihasználni azt, hogy
magasabb és valamivel húsosabb, mint Harry – amit azért valljuk
be, hogy nem volt nehéz teljesíteni, hiszen Harryt elvitte volna a
tavaszi szellő is, még annak ellenére is, hogy a Roxfortban azért
kezdett kikerekedni a maga Potter-módján.
Miután
kellően felbolygatták az egész szobát – a takaró az ágy
mellett, a párna valahol a szoba másik sarkába került –
nevetgélve ültek az ágyon, amíg Ron tudatáig is eljutott, hogy
tényleg nagyon finom illatok jönnek fel a szobájába. A vörös
hajú fiú még azzal sem foglalkozott, hogy felöltözzön. Szinte
kétségbeesetten pattant fel és rohant a lépcső felé.
- Gyere,
Harry! Nem marad semmi! – pánikolt, ismerve az ikrek és Charlie
evési szokásait.
Lefelé
kicsit lassított, majdnem fellökte az éppen akkor kitévedő
Ginnyt, aki kócos hajjal, a szemét dörzsölve úgy festett, mint
egy mugli boszorkány. Leérve majdnem az a látvány fogadta, amire
számított, de szerencsére Charlie még csak akkor foglalt helyet,
az ikrek pedig még elég álmosak voltak, hogy csak a reggeli
kakaójukat kortyolgassák.
Molly a
tűzhely mellett sündörgött, a finom sült szalonna illata és a
tojás sistergése betöltötte az egész konyhát. Harry nyomban a
tűzhelyhez lépett, hogy átvegye a nőtől a sütést, Molly pedig
értetlenül nézett rá, amikor a kezébe vette a fakanalat.
- Mit
szeretnél, kis drágám? Nem vagy éhes?
-
Megsütöm a maradékot – jelentette ki Harry. Megszokta, hogy a
konyhában segítenie kell, de most nem ezért lépett oda. Meg
akarta hálálni a nőnek, hogy itt lehet. Molly azonban azonnal
leintette.
-
Nem-nem! Ülj csak le és egyél! – lebegtetett egy friss adagot az
asztalra, mire az ikrek csipája is nyílni kezdett. Előbb egymásra
néztek, majd az ételre, végül egyszerre mozdulva nyúltak a
fakanálért, de bátyjuk gyorsabb volt és jó néhány sült
szalonnát a tányérjára lapátolt, persze utána a visszatelepedő
Harry kezébe adta a fazekat és a fiúra kacsintott.
Harry is
szedett magának az ételből, majd a kissé megszeppent Ginny felé
tolta a tálat, aki addigra valamiféle normálisabb külsőt
kölcsönzött magának. Molly végignézett a gyerekein, miközben
még két adag szalonnát és egy nagy lábas tojást levitált az
asztalra. Lassan megszámolta a buksikat, de ketten hiányoztak.
Persze, azt tudta, hogy Arthur dolgozni ment és hogy Bill még nem
érkezett meg, viszont hol van Percy? A nő szomorúan sóhajtott,
igyekezett eltüntetni arcának vonásairól, hogy rosszul esik neki
fia távolléte. Főleg, mivel sejtette, hogy a fia tanul. Tudta,
hogy iskolaelső akar lenni és nagyon büszke volt prefektusi
kinevezésére, de Percy túlzásba vitte a dolgot. Anyai szívének
ez nagyon fájt, hiszen a fiú háttérbe szorította a családot,
azt, ami a legfontosabb kellene, hogy legyen, és csak az
előléptetéssel foglalkozott. Tudta, hogy ez a hozzáállás a
munkahelyén még jobban elzárja majd a fiát a külvilágtól.
Azonban
nem akart feltétlenül rosszra gondolni, az is lehet, hogy a fiú
csak elaludt, mert elfáradt az iskolában. Felkelt, kezét a
kötényébe törölte, majd sietve elindult. A többiek csak gyorsan
eltűnő alakját látták, ahogy elfordul és felfelé indult a
lépcsőnek. Az asszony reményei elszálltak, amikor bekopogott a
fia szobájába, és egy határozott "tessék" után
beléphetett a fiú birodalmába. Percy felöltözve ült az
asztalánál, előtte pergamenek halmaza. Haja rendezett, arca
kifürkészhetetlen, gyakorlatilag érzelemmentes. Molly kedvesen
elmosolyodott és a fiát figyelte.
- Drágám!
Hiszen most reggelizünk! Nem jössz le?
Percy fel
sem igazán nézett a papírhalomból, csak legyintett.
- Anya!
Nekem készülnöm kell az iskolára! Prefektusként sok időmet
töltöm a folyosókon, nagyon le vagyok maradva.
-
Reggelizni azért csak lejöhetsz! Enned is kell valamit!
- Majd
eszek! - hagyta rá Percy és tett egy ideges kézmozdulatot, hogy
elhessegesse az anyját.
Molly
figyelte a fiát, majd elmosolyodott.
-
Nemsokára megjön Bill is, gyere majd le, teszek félre neked a
reggeliből - mondta, majd be is csukta az ajtót.
Harryék
odalent egész kulturáltan reggeliztek tovább. Félig-meddig
fültanúi voltak a fenti beszélgetésnek, és nem nagyon értették,
hogy mi a fiú baja. Az ikrek gunyorosan összenéztek, majd
parodizálni kezdték Percyt, hogy még ilyenkor is tanul, de az
anyjuk leintette őket, majd amint mindenki látszólag már
jóllakott, felzavarta őket az emeletre, hogy el tudja végre
pakolni ezt a rendetlenséget.
Charlie
behívta a szobájába Ronékat, Ginny nem csatlakozott, azt mondta,
hogy dolga van és sietve eltűnt a szobájában. Az ikrek vigyorogva
néztek utána, majd Harryre böktek.
- Beléd
van zúgva! - nevetgélte Fred.
-
Szerintem imádja a villám heget a koponyádon! Igazán vonzó
látvány!
-
Szerintem meg simán a kócos hajadat szereti, sosem kell majd
megfésülni a gyerekeiteket.
Bátyjuk
viszont leintette őket, hogy hagyják békén a kislányt, hiszen
még csak tíz éves. Ez legfeljebb csak gyerekes fellángolás a
részéről. Az ikrek hagyták a húgukat, és rátértek Percy
további zaklatására, persze csak a háta mögött. Charlie egy
ideig tűrte, de aztán marokkózni hívta a társaságot,
természetesen varázsbotokkal, amik néha kelletlenül megrázkódtak
az érintésre, eljátszva ezzel az épp aktuális játékos
esélyeit.
Még nem
volt ebédidő, amikor Molly jelent meg az ajtóban és végigmérte
a kis társaságot. Az ikrek a marokkó pálcikákkal keltek fizikai
harcra, amíg Ron Charlie ellen vívott varázslósakkot, Harry pedig
lelkesen szurkolt, bár maga sem tudta, hogy kinek. Nehéz volt
követni a két Weasley lépéseit.
- El
kellene menni a boltba. Nem vettem zöldségeket, amúgy is, az
frissen a legjobb. Valaki megtenné?
Harry
azonnal lelkesen vállalkozott, így Ron kénytelen-kelletlen mondta,
hogy majd ő megmutatja a boltot. Charlie pedig megígérte, hogy
elkíséri a fiúkat, magukra hagyva ezzel az ikrek végtelennek tűnő
csatározását.
Elhaladva
Percy ajtaja előtt Charlie benyitott és kíváncsian figyelte
testvéröccsét.
-
Karácsonyi lapokat írsz? Korán van még ahhoz.
- Házit
írok! - mondta Percy, ahogy felnézett a fiúra, majd újra
visszafordult egy vaskos könyv felé.
- Nem jó
válasz! - jegyezte meg, és elhúzta a száját, majd belépett,
mindent félrerakott és felhúzta ellenkezni akaró öccsét.
- Gyere!
Bill is nemsokára megérkezik, és a két ünnep között lesz elég
időd, de addigra én visszamegyek Romániába! Megyünk vásárolni,
öltözz melegen, két percet adok, utána visszajövök, és ahogy
vagy elrángatlak! - mondta határozottan.
- Bill is
itt lesz? - kérdezte Harry, és próbálta számon tartani, hogy
hányadán állnak.
- Igen! Ő
az, aki Egyiptomban dolgozik - magyarázta csendesen Ron. - Sikerült
neki is elszabadulnia, szóval együtt lesz a család karácsonyra! -
mesélte lelkesen. Bár hangosan sosem mondta volna ki, titkon nagyon
hiányzott neki a két bátyja, hiszen ők voltak, akik valamennyire
megvédték őt az ikrek csínyeitől.
Charlie
lement a két fiúval, majd leült a konyhaasztalhoz, ahol egy kis
cetli jelent meg egy hosszú bevásárló listával. Charlie a kezébe
vette és összeráncolta a szemöldökét.
- Anya! -
kiabált be a konyha felé, ahol motoszkálást hallott. Molly nézett
ki, kissé lisztes arccal.
- Igen,
drágám?
- Nem azt
mondtad, hogy zöldségeket kell venni? - kérdezett vissza a
sárkányos fiú, mire a nő felkuncogott.
- Tudod,
ha már úgyis lementek a boltba bevásárolhatnátok rendesen! Ma
Arthur hamarabb hazajön és itt a hétvége. Előre fel kell
készülni! A kedvencét akarom csinálni, mugli stílusú
palacsintát. Olyan érdekeset, amit te mutattál. Honnan is
származik? Magyarországról?
- Mugli
stílusú palacsintát? - lepődött meg Harry.
Charlie
büszkén kihúzta magát.
-
Romániában és Magyarországon is egyesével sütik és töltik
meg, nem úgy, mint nálunk, de nem csak a muglik, a varázslók is
szeretik, bár ők sárkánytűzön szokták sütni. Vagy rendes
sárkánnyal, vagy csak mágiával imitálják a tüzet.
Harry
kissé értetlenül pislogott.
-
Teljesen más az íze is, és persze Arthur jobban szereti, ha
egyesével sütjük meg. Macerás, de egyszer van Karácsony egy
évben.
Közben
Percy is megjelent a lépcső alján. Fel volt öltözve vastag
kabátba, nyakán sál. Charlie amint meglátta elvigyorodott és
átkarolta öccse vállát.
- Remek!
Akár indulhatunk is!
A kis
négyes beöltözve haladt a magas hóban, egyenesen a falu felé.
Harry arra hamar rájött, hogy hétköznapi mugli faluba mennek, ott
fognak bevásárolni. Kicsit meglepte, hogy ennyire közel élnek egy
ilyen faluhoz, hiszen hogy nem veszik észre a falusiak a repkedő
gyerekeket, a sok furcsa lényt, és érdekes növényeket a kertben.
Erre is kapott azonban magyarázatot.
- Meg van
bűvölve a házunk, teljesen hétköznapinak tűnik egy mugli
számára, és amúgy nem is téved arra sok - magyarázta
fontoskodva Percy, amikor látta Harry arcát. A fiú hevesen
bólogatott, hogy figyel, majd zavartan nézett, amikor egy hógolyó
mellkason találta. Egy vigyorgó vörös fejet látott maga előtt,
ami egyértelműen Charlie volt, hiszen Ron épp mögé bújt.
Harry
összeráncolta a szemöldökét, de belement a játékba, lehajolt,
hógolyót gyúrt és eldobta. Az süvítve szállt, de Charlie egy
pálcaintéssel eltérítette, így egyenesen Percyt találta el, aki
nem figyelt fel a játékra. A fiú döbbenten meredt a három
hahotázó másikra, majd fogta magát, sarkon fordult, és hazafele
indult.
Magában
mormogott, hogy miért is jött el velük. Legalább a bátyjának
lehetne több esze, hiszen már lassan húsz éves lesz! De nem! Mint
egy rossz gyerek. Hazafele sétált, amíg meg nem látta az Odút.
Kicsit lassított és a gondolataiba mélyedt. Valahogy akármibe
kezdett, semmi sem úgy sült el, ahogy a családjának tetszett
volna. Tanulni akart, jól teljesíteni, hogy az anyja büszke legyen
rá, de csak a vita van emiatt, az ikrek állandóan piszkálják,
semmi megértést nem mutatnak az irányába. Csak segíteni akar,
előre vinni a család hírnevét, ezt miért nem értik meg? Fogalma
sem volt, hogy mit tehetne…
Észre
sem vette, hogy valaki mellé ér, csak akkor, amikor az illető
megveregette a vállát. Felnézett és legidősebb bátyját látta.
Bill összefogta a haját, ami kiengedve nagyjából a válláig
érhetett, vékony kabát volt rajta, és vigyorogva üdvözölte
testvérét.
- Már
messziről észrevettelek. Fenébe, hogy ilyen hideg van itt!
Elszoktam az itteni klímától! Siessünk haza!
Percy
sóhajtott és csatlakozott Bill mellé, az idősebb fiú tüzetesen
megvizsgálta testvére arcát, majd elmosolyodott.
- Érdekes
történetet hallottam a családunkról. Azt mondják élt régebben
egy Peter nevű ősünk. Írnok volt egy ügyvédnél…
Peter
megigazította a szemüvegét, aztán a lassan elolvadó gyertyára
pillantott. Már késő éjszakára járt az idő, de még mindig a
munkahelyén volt. Dolgozott. Precíz és pontos munkát akart leadni
a főnökének, hiszen nagyon fontos volt a számára, hogy minél
fentebb jusson a ranglétrán. Az pénzt jelent, rengeteg pénzt és
hírnevet. Mi lehet ennél előbbre való?
Összekészült,
eloltotta a gyertyát és hazafele indult. Sűrűn hullott a hó,
közeledett a Karácsony, de őt nem igazán hatotta meg az ünnep.
Annyi, hogy ilyenkor több volt a munka, az emberek több pénzt
költöttek, még kölcsönöket is vettek fel.
„Micsoda
badarság! – ezt gondolta magában. – Kölcsönt felvenni azért,
hogy vegyenek egy ajándékot a nagymamának? Felesleges idő- és
pénzkidobás!” Peternek nagyon rossz véleménye volt a családról
és az ünnepről, pedig neki is volt egy bátyja. Bruce-nak volt egy
párja és gyerekeket szerettek volna. Apró vörös hajú
csemetéket, Peter viszont nagyon meg sem látogatta őket, hiszen
nem volt rájuk ideje.
Azon
az estén azonban egy levél várta a kis padlástéri lakása
ajtajában. Bruce kézírását azonnal megismerte, és elgondolkodva
vette a kezébe a levelet.
„Drága
testvérem!
Szeretnélek
meghívni téged hozzánk a karácsonyi vacsorára. Mindenképpen
várom, hogy megjelenj, mert fontos dolgot szeretnék kérni tőled!
Várom
a visszajelzésed!
Üdvözöl:
Bruce és Flora”
Peter
összegyűrte a levelet és belépett a hűvös szobába. Sietve
összekészült az éjszakához, majd nyugtalan álomba merült.
Másnap
reggel már korán igyekezett a munkahelyére. Kapkodta a lábát a
macskaköves úton, hogy mielőbb beérjen, hiszen mindig az elsők
között szokott érkezni. Most azonban döbbenten vette észre, hogy
a bátyja ott áll az iroda előtt. Összeráncolta a homlokát, majd
megpróbált úgy tenni, mint aki nagyon elfoglalt, hogy elsétáljon
mellette. Bruce azonban megismerte és le is szólította.
-
Téged várlak! Megkaptad a levelet? Nem tudtam várni, hogy
kiderüljön, jössz-e! Ugye elfogadod a meghívást?
-
Nem tehetem, és amúgy is sietek! – próbálta lerázni a
testvérét. – Be kell érnem! – Idegesen nézett körbe és az
egyik utcából látta is kikanyarodni a főnökét. Nem pazarolhat
el több időd! Nem akart tudomást venni a bátyjáról. Egyszerűen
lerázta magáról és felrohant az irodába. Gyorsan lekapkodta a
kabátját, sapkáját, felakasztotta, majd elővette az előző napi
papírokat. Le kell adnia a főnökének a jelentéseket. Rengeteg
embert sikerült megint kijátszani.
A
főnök méretes ember volt, másokon gazdagodott meg és örült,
hogy sikerült egy ilyen ostoba fajankót kifognia segédjének. Nem
jár el a szája és elégedett azzal, hogy neki dolgozhat! Mi ez, ha
nem tökéletes munkaerő. Épp előző nap figurázta ki néhány
társának – ugyanis ilyen embernek barátai nincsenek:
„…még
egy ilyen okos emberrel nem találkoztam, precíz pontos! Briliáns!
Mellé pedig tökéletes ostoba és vak.”
Bruce
figyelte, ahogy a nagydarab férfi bemegy az irodába. Felismerte,
hogy ez az öccse főnöke. Csalódott volt, és érezte, hogy ezt
nem fogja tudni jól elmondani a kedvesének. Régóta szerettek
volna egy gyereket, és végső elkeseredettségükben egy cigány
jósasszonyhoz fordultak. A nő is értett a mágiához és kikevert
nekik egy bájitalt, ami segíthet, de ehhez kell az egész család.
Legalábbis a testvérek. Flora testvére ide fog utazni messzi
országból, de úgy fest, hogy Bruce testvére nem szentel ennyi
figyelmet nekik. Akkor pedig nem fog működni a varázslat.
Csendesen
hazakullogott, de megfogadta, hogy délután is megvárja a
testvérét.
A
délutánból pedig este lett, estéből éjszaka. Fagyoskodva várt,
mire Peter végre megjelent.
-
Jó sokat kereshetsz – jegyezte meg fanyar félmosollyal. –
Szóval, átgondoltad a dolgot?
Peter
döbbenten meredt a testvérére, majd megrázta a fejét.
-
Nem érek rá! Dolgozom!
-
Eddig minden évben lemondtad! – szólt rá csalódottan.
-
Mert akkor is dolgoztam!
-
Várj csak! – állt meg Bruce, majd egy zsebkendővel megdörgölte
testvére arcát. – Volt ott egy tintapötty.
A
másik fiatal férfi ingerülten megrázta a fejét, majd hátat
fordított a testvérének, és elsietett hideg éjszakán. Fogalma
sem volt, hogy akkor látta őt utoljára.
Karácsonyig
dolgozott és az ünnep után is. A leveleit sem nézte meg,
esténként fáradtan zuhant az ágyba, hogy utána reggel keljen és
visszamenjen dolgozni. Elmúlt a Karácsony, de december végén még
így is nagy pelyhekben esett a hó. Hazaérve lerázta magáról a
hideg csapadékot, majd leült, hogy végre megnézze a leveleket.
Megdöbbentette,
amikor testvére gyászjelentését kapta a kezébe. A temetés előző
nap volt, a levél pedig nagyjából egy hete a földön heverhetett.
Ez volt az a perc, amikor minden összedőlt körülötte, és
érezte, hogy a szíve megszakad.
A
gyászjelentésben az állt, hogy baleset történt, egy rosszul
elvégzett varázslat okozta három ember halálát. Peter összetört
és felzaklatott szívvel rohant ki a hóesésbe. Felnézett az égre,
szemébe és arcára hullottak a hópelyhek. Az olajlámpák az utca
két oldalán halvány fényt adtak csak, senki nem volt odakint, így
könnyei szabadon pereghettek az arcán. Elveszítette őket, hogy
történhetett ez?
Lábai
önkéntelenül is a közeli templomba vitték, leült a hátsó
sorba. Figyelte a pufók angyalszobrokat, amik elhomályosultak a
szeme előtt, aztán mintha csak az egyik megmozdult volna, majd felé
lépett. Magas volt, egyáltalán nem apró angyalnak tűnt. Göndör
fürtök ölelték körül kedvesen mosolygó arcát.
-
Drága gyermekem! – szólította meg halkan. – Hadd segítsek
rajtad!
Peter
el sem hitte, hogy a jelenés hozzá beszél. Arra gondolt, hogy
álmodik, de az angyal tovább beszélt.
-
Megbántad, amit tettél, de az időt visszafordítani nem lehet.
Viszont tehetsz még valamit! Vannak mások, akik szenvednek, akik
miattad és a főnököd miatt kerültek rossz helyzetbe…
Peter
megdörgölte az arcát és a jelenést figyelte.
-
Minden bűnöm legyen egy tintafolt az arcomon! – mondta
zaklatottan és Bruce utolsó kézmozdulata lebegett a szeme előtt,
ahogy letörölte az arcát.
A
jelenés megsimította az arcát, és érezte benne az anyai
szeretetet, azt a gyengédséget, amit az élet nagyon hamar elvett
tőle. Lehunyta a szemeit, majd lassan kinyitotta. Újra az üres
templomban ült, csak a pap énekelt halkan, karácsonyi éneket. Nem
is értette.
Megtörölte
az arcát, majd felkelt és az irodába ment. Gyertyát gyújtott és
elkezdte átnézni a papírokat. Tudta, hogy saját magát sodorja
veszélybe, hiszen ő is benne volt az ügyekben, de most nem
érdekelte. Üres papírokat vett elő és írni kezdett.
Másnap,
amikor hazament, belenézett a tükörbe. Arcát megdörzsölte, de a
foltok ott maradtak, annyi szeplője lett, hogy meg sem tudta
számolni. Nem is akarta. Figyelte még magát, majd őszintén
elmosolyodott és a tükörre nevetett.
Később
Peter maga is ügyvéd lett majd belőle lett az egyik
legigazságosabb bíró a környéken. Idős korában is megmaradtak
a szeplői, és a gyerekei örökölték tőle. Sosem felejtette el a
találkozást az angyallal, és sokan állították, hogy a férfi
lelkét később egy szárnyas lény vitte magával.
- Azóta
szeplősek Weasleyék – kuncogott Bill, addigra leértek a házhoz.
Molly kilépett az ajtón és azonnal megölelte legelső gyermekét.
Még az sem zavarta, hogy nincs a hideghez felöltözve.
-
Gyertek! Gyere, Percy! – nyomott anyai csókot fia arcára. –
Bill eszik valamit, utána vághatnátok fát. Ugye segítesz?
Percy
kissé megindult volt a történet után. Billre nézett, majd az
anyjára, végül elmosolyodott.
- Persze,
hogy segítek! Apa is nemsokára hazaér, nem igaz?
Charlie a
két fiúval nemsokára visszaért, és beléptek a házba. Addigra
finom palacsinta illat terjengett, az ikrek is lent voltak már.
Arthur is hamar elszabadult aznap a munkahelyéről. Péntek volt és
közeledett a Karácsony. Bár ilyenkor sok munkájuk volt, hiszen a
varázslók hajlamosak figyelmetlennek lenni, de hát ki hiszi el a
muglinak, hogy látott egy kövér, szakállas, piros taláros fickót
egy rénszarvason lovagolni? Azt hiszik, hogy viccel…
Az este
kellemesen telt a tűz körül, kártyáztak, sakkoztak, nevetgéltek.
Még az ikrek is visszább fogták magukat, őket is meglepte kissé,
hogy Percy velük van, de mintha nem akarták volna megkockáztatni,
hogy a fiú visszavonuljon, inkább máson köszörülték a
nyelvüket.
Azzal a
tudattal mentek aludni, hogy másnap mehetnek az Abszol útra. Harry
még sokáig nem tudott elaludni. Testét átjárta a kellemes,
várakozással teli bizsergés, a karácsonyi hangulat. Hiszen látta
ő már az Abszol utat, akkor is elvarázsolta, de milyen lehet most?
El sem tudta képzelni!
1991.
december 21. (szombat)
A másnap
minden képzeltet felülmúlóan sikerült. Harry és a többiek,
miután bereggeliztek a frissen sütött croissantokból, meleg
ruhába öltöztek, és várták, hogy induljanak az Abszol útra. Az
egyszerűség kedvéért a hopp-hálózatot használták. Harry ugyan
először látott ilyet, de a többiek gyorsan elmagyarázták neki,
hogy mit kell tennie. Kisebb-nagyobb ütődésekkel meg is érkeztek
a forgalmas Foltozott Üstbe, ahonnan egyenes út vezetett az Abszol
útra.
Harrynek
a szája is tátva maradt, és csak akkor csukta be, amikor egy
hópihe a szájába pottyant. Hatalmas nyüzsgés fogadta őket.
A
macskaköves utat látni sem lehetett a sok boszorkánytól és
varázslótól. Mindenki egyik boltból igyekezett a másikba. A
tetőket néhány centire befedte a hó és az üzletek csillogását
csak a jégcsapokról visszaverődő fények tették még
szikrázóbbá. Harry először azt gondolta, hogy sima izzók adják
a fényeket, de aztán hamar rájött, hogy ezek az izzók
elmászkálnak, repkednek, és különféle formákat vesznek fel.
- Meg
vannak bűvölve, sima kis lángocskák– magyarázta neki Arthur. –
Nem úgy, mint a mugliknál. Viszont arra kíváncsi lennék, hogy
náluk hogyan lehetséges, hogy egyszer folyamatosan villog a fény,
máskor világít, aztán össze-vissza szaladgál! Te tudod?
Harry
viszont nem tudta, fizikatudása nem volt még elég ahhoz, hogy
megértse az izzók működését.
Arthur
azért nem adta fel, igyekezett több információt kihúzni a
fiúból.
Közben
az ikrek már előre siettek, hogy megkeressék kedvenc boltjukat és
vegyenek néhány apróságot családtagjaiknak. Leginkább: „Te
magad sem sejtheted, mit rejt a doboz” és hasonló nyalánkságokra
gondoltak. Ahogy haladtak Harry és Ron a szájukat tátották, Ginny
pedig erősen kapaszkodott az édesanyja kezébe.
A fiúk
felfigyeltek egy csomó mindenre. Karácsonyi dalokat éneklő cukor
rudakra. Nyalókákra, amin a színes csíkok körbe-körbe
szaladgáltak, hol eltűntek, hol újra megjelentek. Volt ott
becsomagolt karácsonyi pulyka és puding. A trükk az volt bennük,
hogy most félkész állapotban vannak, de pontosan a karácsonyi
vacsorára elkészítik magukat. Még vissza is számoltak, hogy
mikorra sülnek meg.
Ron
mélyen elgondolkozott azon, hogy amit nem tudnak eladni, annak mi
lesz a sorsa, és szívesen lett volna a kövér boltos úr helyében.
-
Fogadok, hogy három pulykát is megeszik egy vacsora alatt! –
súgta Harrynek, és hamarosan meglátták a köpcös varázsló
hasonlóan nagydarab feleségét is, szóval biztosak lettek benne,
hogy az üzlet nem megy annyira jól, mint kellene.
- Lehet,
hogy mégsem olyan jó ízű, az a pulyka – vigasztalta magát Ron,
hiszen hirtelen már másra sem tudott gondolni, mint arra a finom
sültre.
Molly
összehívta a társaságot, mielőtt nagyon szétszéledtek volna,
és mindegyik gyerekének a kezébe nyomott némi pénzt. Nem volt
túl sok, de arra elég, hogy valami kis édességet vehessenek
maguknak, ha szeretnének. Arthur csak nehezen engedte el Harryt, de
kénytelen volt a feleségével és a kis Ginnyvel maradni.
Harry és
Ron azonnal az édességes standokat rohamozták meg. Harry nem
fukarkodott, vett többféle csokoládét, nyalókát és karácsonyi
mini pudingot, ami lelkesen dalolta a karácsonyi énekeket, persze
tetszése szerint keverve az „Oh Christmas tree”-t a „Jingle
Bells”-el. A fiúk lelkesen haladtak előre a tömegben, hogy
szinte egyszerre pillantsanak meg egy túl ismerős arisztokrata
arcot, és egyszerre vágjanak csúnya fintort Malfoy láttán.
Draco is
meglátta őket. Apja épp London legkeresettebb és leggazdagabb
cukrászdájában adta fel a rendelését: három napos menüt
rendelt tőlük, a családja és a vendégek számára. A szőke fiú
odakint várta. Vastag zöld talár volt rajta, megvédve gazdáját
a hideg ellen, nyakán ezüst sál, hogy véletlenül se tévessze el
senki, hogy melyik háznak a büszke diákja.
-
Jöttetek folyatni a nyálatokat, griffendéles dögevők? Nektek még
morzsa sem jut! – jelentette ki határozottan.
Ron alig
bírta visszanyelni, ami a szájára kívánkozott, de Harry
megelőzte.
-
Sajnálom, de mi a házi sütésű dolgokat jobban kedveljük.
-
Házilag? Az anyád házimanó, Weasley? – húzta el a száját
Malfoy is.
Ron dühbe
jött, de addigra Lucius Malfoy lépett ki az ajtón. Harry most
látta életében először a magas férfit. Hosszú szőke haja
volt, és fiához hasonlóan vastag téli talár volt rajta.
Végignézett a két gyereken, majd felvonta szépen ívelt
szemöldökét.
- Nocsak,
évfolyamtársaid, Draco? Bár ahogy elnézem, az egyik egy Weasley…
el akarsz lopni egy süteményt? Én nem tenném, többet ér, mint
minden, amit apád eddig neked adott.
- Nem
vagyunk tolvajok! – kapta fel a vizet Harry. Nem értette, hogy a
férfi is miért gúnyolódik. Dracótól egy dolog volt, hiszen
utálták egymást az első perctől, de azt nem gondolta, hogy az
apja is ennyire gonosz. Ugyanis erre a viselkedésre más szót nem
tudott. Ron igazán nem tehetett semmiről, és ezt Harry meg is
mondta: - Weasleyék a legrendesebb család, akikkel valaha
találkoztam!
Ron
megrökönyödve nézett Harryre, Lucius viszont nem az a fajta ember
volt, aki zavarba jön egy elsős gyerektől.
- Igen?
Nem sok családdal találkozhattál még, Harry Potter – tette
hozzá, ugyanis nem kellett sok, hogy rájöjjön, ki áll vele
szemben. A fiától eleget hallott a kis világmegmentőről, hiába
takarta most vastag kötött sapka a fejét, és vele együtt a
homlokát is.
Harry nem
akart tiszteletlen lenni túlságosan, de erre már nem volt mit
mondania, biccentett a férfinek, majd elhátrált, magával húzva a
paprikavörös arcú Ront is.
Kicsit
még kószáltak, Harryék elhaladtak egy stand mellett ahol egy idős
boszorkány mugli stílusban sütötte a gesztenyét. Természetesen
nem lepődtek meg, amikor ott találták Arthurt is Mollyval. Ginny
épp egy zacskót vett át a boszorkánytól, Arthur pedig a fejét
csóválta, amikor a boszorkány közölte vele az összeget.
Harry
lassított a következő standnál. Finom illat csapta meg az orrát,
és a mellettük megjelenő Charlie azonnal felvilágosította őket.
- Vajsör,
de ez a karácsonyi verzió, mindenféle különleges fűszert
tesznek bele. Meghívlak titeket – jelentette ki, majd fizetett is
a varázslónak két vajsört.
Ron arca
még mindig rákvörös volt, nem igazán tudta túltenni magát a
dolgon. Hogy lehet az, hogy olyan gerinctelen alakok, mint Malfoyék,
mindent megkapnak? Nekik meg miért nincs pénzük? Az apja dolgozik,
lelkiismeretesen dolgozik, és az édesanyjuk is mindent megtesz
értük. Ezt miért nem látja a Gringottsi számlájuk?
Hamar
eltelt a maradék idő, és csatlakoztak a család többi tagjához.
Harry
elmesélte a találkozást Malfoyékkal az ebédnél, utána pedig
kimentek a fiúkkal hógolyózni. Ginny bent maradt az édesanyjával,
hogy süteményt süssenek, de Ron továbbra is magában mormogott
csak. Arthur mellé lépett, és a fia vállára tette a kezét.
Sejtette, hogy mi jár legifjabb fiúgyermekének a fejében.
- Tényleg
ez a legfontosabb? – kérdezte csendesen.
Ron
felnézett, először nem értette, majd dühösen kifakadt.
- Ez nem
igazságos, apa! Ők hogy kereshetnek annyit! A legfinomabb
süteményeket eszik, pulykát esznek!
- Mi is
azt eszünk és nem vettem volna el anyádat, ha nem ő sütné a
legfinomabb kalácsot széles-e földön… Ronald, fiam, nem minden
az, amit pénzen meg tudsz venni, és tudom, hogy ez nagyon
általánosan hangzik, de nézd meg Malfoyékat. Láttad már Dracót
őszintén nevetni? – kérdezte csendesen. Ron hallgatott, közben
Arthur hátramutatott „kis” családjukra. – És őket láttad
már? Na ugye… Nem minden a pénz, és erről talán legjobban egy
mese tudna beszélni.
Régen
élt egy fiatal fiú, a szülei elég szegények voltak, így maga is
úgy nőtt fel, de állandóan irigykedett másokra. Az kis városi
iskolában is ő járt mindig csak szakadt ruhában, míg mások
gazdagon voltak felöltözve. Ki is gúnyolták, amikor télen is
szakadt cipőben járt. Próbálta valahogy leplezni ezt, de sajnos
sehogy sem tudott elég pénzhez jutni sohasem.
Irigykedett
a többiekre, az ő helyükben akart lenni. A kis városban az egyik
leggazdagabb fiú is az osztálytársa volt, és ő olyan akart
lenni, mint ő. Hiszen annak a fiúnak mindig rengeteg barátja volt,
neki pedig egyetlen barátja csak a család kutyája volt, aki
lelkesen elkísérte mindennap az iskola felé és aztán várta
otthon.
A
fiú csalódott volt, és szomorú, így teltek el a gyermekévei.
Lassan befejezte az iskolát és ő maga is dolgozni kezdett. Sajnos
nem sikerült jó állást találnia, mivel szegény volt, nem vették
fel. Nem értette, hogy a szülei hogy lehetnek annyira boldogok
mégis. Hiszen édesanyja is ugyanazt a kabátot hordta, mióta ő az
eszét tudta!
Ki
akart valahogy szakadni ebből a körből, ezért úgy döntött,
hogy beszél a szüleivel.
-
Édesapám, édesanyám! Döntöttem, és elhagyom ezt a várost!
Megyek és szerencsét próbálok valahol máshol!
A
szülei nem nagyon örültek, hogy egyetlen fiuk magukra hagyja őket
öreg napjaikra, de mit tehettek volna? Az apja összeszedte a
maradék kis vagyonát, mindent, amije volt, és az édesanyja is
ugyanígy tett. Ketten együtt tudtak adni neki annyit, hogy az
útiköltségre elég legyen, és egy hétig szűken eléljen belőle.
A fiú fogta a pénzt, sosem volt még ennyi vagyon a kezében, épp
emiatt nem volt maradása. Megvette a vonatra a jegyet és elindult.
Szülei fájó búcsút vettek tőle, de őt jelenleg csak a jövője
foglalkoztatta. Elköszönt, majd beült a fülkéjébe, és figyelte
az elsuhanó tájat, gyermekkorának emlékképeit. Nem nagyon
hatotta meg, vékony csomagjában ott lapult a pénz, jövőjének
minden reménye. Boldog volt, legalábbis ő azt hitte, hogy boldog.
Nemsokára
megérkezett egy távoli nagyvárosba, itt sokféle nép összegyűlt,
senki sem nézte, hogy milyen ruha van rajta, vagy hogy áll a
frizurája. Az első boltba bement, vett magának drága ruhákat, és
elment munkát keresni. A külsőség átejtette az embereket, azt
hitték, gazdag családból származik a fiú, azonnal felvették és
igen magas fizetséget is kapott. Eszes volt és jól megtanulta a
leckét, ezért könnyen megalapozhatta volna a biztos életét.
Azonban
a fiút elvakította a gazdagsága. Pénzéből divatos ruhákat vett
és hatalmas partikat tartott az új barátainak. Úgy gondolta, hogy
ennél boldogabb nem is lehet az életben, hiszen ugyanúgy vannak
barátai és körülzsongják az emberek, mint régen azt a gazdag
fiút az iskolában, akit mindig féltékenyen figyelt. Híres lett
az estéjekről, amiket tart, a borozgatásokról, és a
táncmulatságokról.
A
pénz azonban ahogy jött, úgy ment. Egy év is elmúlt már, hogy
eljött a szülői háztól. Reggel, amikor felébredt, egyedül volt
a szobájában és fázott. Nagyon hideg volt, de nem értette az
okát, lement, hogy megkérdezze a házvezetőnőt, hogy miért nincs
befűtve. A nő csak megvonta a vállát.
-
Az uraságnak elfogyott a pénze, amit a tűzifára adott. Nem vettem
már többet – mondta és megvonta a vállát.
A
fiatal fiú dühösen megfordult és a szekrényhez lépett, majd
kinyitotta az alsó fiókot. A kis erszényéért nyúlt, de nyomban
érezte, hogy az teljesen üres. Kirabolták? Vagy mi történt?
Hamar rájött azonban, hogy ilyesmi nem történhetett, akkor a
ruháit is elvitték volna, de minden más a helyén volt.
Zakatoló
szívvel indult, hogy eladjon néhányat a ruhái közül, de nem
sokat kapott értük, arra éppen elég volt, hogy annyi tüzelőt
vegyen, hogy ne fagyjon meg éjszaka. Az erszénye üres volt, és a
szerencse elpártolt mellőle. Ugyanis kirúgták a munkahelyéről,
találtak nála jobban dolgozó fiatalembert. Mit tehetett volna?
Segítséget akart kérni a barátaitól. Fel is kereste sorban
mindegyiküket, de mindenhol zárt ajtókba ütközött. Ekkor
szembesült először azzal a ténnyel, hogy a barátai nem miatta
jártak át hozzá, hanem a pénze miatt.
Milyen
barát az ilyen? Barátok voltak egyáltalán?
A
fiú sorsa pedig nem fordult jobbra, így mielőtt észhez kapott
volna, kitették a lakásból az utcára. Járt-kelt, mint egy
kísértet, és nem tudott másra gondolni a hűvös éjszakákon,
mint az édesanyja meleg levesére, és a finom kenyérre, amit
vasárnapokon sütött. Nem tudta, hogyan és mikor, de hazafelé
indult. Éjszakára általában meghúzta magát vagy egy istállóban,
vagy az erdőben egy kisebb barlangban. Lassan haladt és egyre
hidegebbre fordult az idő. Azt sem tudta már mikor aludt utoljára
rendes ágyban.
Egyik
éjszaka egy kisváros utcáin haladt keresztül, amikor nagy
szemekben hullani kezdett a hó. Szegény fiú teljesen
kétségbeesett, mert nem volt elég meleg ruhája. Mégis mit
tehetne ilyen helyzetben? Már csak a szokás vitte előre a lábait,
és nem tudta, hogy meddig megy majd. Szíve a torkában zakatolt ő
pedig csak kullogott előre, amíg bírta. Utána összeesett az utca
közepén. Nehezen emelte fel a fejét a hideg hóból, látta a
fenyőágakat és az egyik ablakon keresztül gyertya fénye vetődött
rá.
Miért
is akart pénzt? Hiszen ez tényleg nem vezet a boldogság útjára.
Ó, bárcsak még egyszer érezhetné édesanyja gyengéd ölelését
maga körül. Bárcsak még egyszer láthatná édesapja mosolyát,
ahogy a kandalló előtti kis székében pipázgat. Bárcsak otthon
lehetne.
Lehunyta
a szemeit és visszaidézte azokat a boldog pillanatokat, amiket
addig nem értékelt. Ismerős nyikorgás csapta meg a fülét, mint
a régi ajtójuk, amit sosem csinált meg, bármennyire is kérte az
anyja. Aztán léptek hangzottak fel és kiáltás.
Kinyitotta
a szemét, és az előbbi halvány fénysugár mellé egy másik is
csatlakozott, de ez utóbbit valakinek az árnyéka eltakarta.
Ismerősnek hatott, és ahogy felnézett az édesanyját látta, aki
felé igyekszik. Kiabált valakinek, és az apja alakja is megjelent,
majd két erős kar felnyalábolta őt.
A
következő, amire emlékezett már az volt, hogy a tűz melletti
kanapén üldögélt, melegedett, és egy tál finom levest
kortyolgatott, amit az édesanyja adott neki. A nő kedvesen
mosolygott rá.
-
No lám csak, magadhoz tértél. Mit hoztak nekünk az égiek így
Karácsony este, egy elveszett gyermeket! – mondta, és örömében
néhány könnycsepp gördült végig az arcán.
A
fiú pedig zaklatottan felzokogott, hosszú idő kellett, hogy
megnyugodjon. Valami csoda folytán került éppen haza, és ez elég
volt, hogy egy életre megtanulja a leckét, és ezt továbbadja a
családjában. A pénz nem minden, sőt, semmi, csak hamis barátokat
ad, mert sok mindent tudsz rajta vásárolni, de az életedet nem.
- Ron, ha
te attól boldog leszel, én minden megtakarított pénzemet neked
adom, mi pedig majd elleszünk valahogy, de tudnod kell, hogy az
igazi boldogság, nem a pénztárcádban van, hanem itt – bökött
a kisfiú mellkasára, éppen a dobogó szíve fölé. Ron pedig már
nem is gondolt Malfoyra, hevesen megölelte az édesapját, majd
amint elengedte, csatlakozott a többiekhez, hogy megvívják az idei
év legnagyobb hócsatáját.
Molly
hamar kizavarta Ginnyt is a fiúk után, persze inkább Billre bízta,
hogy ne nagyon tűnjön el a csepp kislány a nagy hótömegekben.
A kis
csapat csak jóval később érkezett be a szobába és gyorsan
letelepedtek a tűz köré. Hamar átmelegedtek a meleg teától,
amit Molly és Arthur sietősen szétosztott közöttük. Bill kapva
az alkalmon faggatni kezdte az öccsét, hogy hogyan telhet a
Karácsony a sárkányok között. Vajon ők is feldíszítik-e a
fákat, mire Charlie közölte, hogy legfeljebb magasra csapó
lángnyelvekkel, a múltkor is leégettek majdnem egy egész erdőt,
ami persze már a mugliknak is szemet szúrt. Szerencsére ráfogták
a „forró nyárra”.
Nem
nagyon mozdult el senki, estig beszélgettek, egyre izgatottabban
pillantgatva a sarokban álldogáló, még üres fenyőfa felé. Már
mindegyikükre ráragadt valami az ünnepi hangulatból.
Ginny
volt az első, aki nagyokat ásítozott, de még ő is inkább
Charlie-nak dőlve aludt el, minthogy egyedül felmenjen a szobájába.
1991.
december 22. (vasárnap)
Másnap
reggel Molly a szokása szerint korán kelt, hogy mire kis családja
előbújik, meleg reggeli várja őket az asztalon. Éppen ezért
meglepetten vette észre, hogy Ginny már az asztalnál ül, maga elé
mered, kicsi lábát előre-hátra lóbázta a széken. Amikor
meglátta az anyját kicsit mintha megriadt volna, de aztán
megnyugodva folytatta előbbi tevékenységét.
A nő nem
ma jött le a falvédőről, hamar rájött, hogy mi nyomja a kicsi
lánya lelkét. Közelebb lépett, majd leült mellé és
megsimogatta a kissé még kócos tincseket.
- Csinos
fiúcska! – állapította meg azonnal. – Most először vagy
szerelmes, igaz?
Ginny
arca paprikavörös lett, majd felnézett anyjára.
- Nos,
tetszik… tegnap is megvédett egy hógolyó elől! Gondolod, hogy
neki is tetszem?
Molly
majdnem felnevetett, hiszen Ginny még csak tíz éves volt! Nagyon
aranyos volt, hogy ennyire belelovalja magát az érzéseibe.
-
Biztosan, hiszen nagyon szép lány vagy! Viszont azt tudnod kell,
hogy a fiúk bátortalanok ilyen téren. Amíg nem teljesen biztosak
a dolgukban. Főleg most még fiatalok, de ha ez annyira fontos
neked, akkor kezdd el most behálózni. Sosem tudhatod, miért és
mikor szerethet beléd valaki. Meséltem már neked a
Holdhercegnőről? Még talán Merlin előtt élt… Arthur dédanyja
mesélt róla nekem, állítja, hogy egy Weasley volt.
Egyszer
régen élt egy király, akinek a fia elhatározta, hogy felkeresi a
Föld legszebb lányát, és csak őt hajlandó feleségül venni.
Jöttek persze bőven hercegnők és bárónők, hogy elnyerjék a
herceg szívét, de egyik sem járt sikerrel. A herceg válogatott és
nem volt elégedett.
Végül
a király megelégelte a dolgot, és éktelen dühbe gurult.
Elzavarta otthonról a fiát, és megmondta neki, hogy addig haza se
jöjjön, amíg meg nem találja azt a lányt, akit végül majd
feleségül vesz. A fiú, Henry, úgy döntött, hogy akkor tesz egy
próbát, magával vitte a legjobb barátját és elindultak a hosszú
útra.
Sokat
vándoroltak és rengeteg kaland megesett velük, mire egy
félszigetre értek. Onnan messzebb láttak egy szigetet, és meg is
kérdeztek egy környékbeli halászt, hogy mi van arrafelé. A
halász csak legyintett és azt mondta, az a sziget elátkozott, nem
él ott senki.
Henry
és a másik lovag ott éjszakáztak a parasztházban, ám éjszaka a
herceg hangokat hallott. Lágy ének zengett, és muszáj volt
kikelnie az ágyból. Kiosont a kis kalyiba elé és figyelte a
távoli óceánt. Távol a szigeten mintha csak fények táncát
látta volna, de nem tudta, hogy a képzelete játszik vele, vagy
valami más van ott, ami valóban ott van. Fellobbant benne a
kalandvágy és elhatározta, hogy másnap odamegy.
Reggel
útra is kelt társával az öreg minden ellenkezése ellenére.
-
Elvarázsolt hely az! A hold örökbe fogadott egy lányt, az övé!
Ő énekel minden éjjel a szigeten. Nem hozhatod el, csak a saját
pusztulásodba szaladsz!
Nem
foglalkoztak vele. Még aznap délután kikötöttek a kis szigeten,
és a herceg azonnal útra kelt, hogy éjszakára egy biztos helyet
keressenek maguknak. Tényleg nem volt nyoma életnek, közel s távol
csak az áthatolhatatlan erdő, bokrok, vastag fatörzsek,
futónövényekkel. Nemsokára találtak egy kisebb barlangot, be is
bújtak oda és várták az éjszakát. Éjfél előtt nem sokkal meg
is hallották a lágy éneket, halk hangot, csendes és mintha
szomorúság vetült volna a dallamba.
A
két lovag lassan haladt a hang forrása felé, a legkisebb zajt sem
csapták. Utána egy réthez értek. Pontosan látták már a dal
forrását. Egy fiatal lány táncolt, lenge nyári ruhában a réten.
Lépte nyomán éjszakai virágok bontottak szirmot, ezerfelé szórva
a telihold ezüst sugarát. Legjobban mégis a lány haja ragyogott.
Vöröses tincsei rabul ejtették a holdat és a csillagokat.
Henry
azonnal beleszeretett a lányba, és közelebbről is meg akarta
nézni magának. Lassan osont egyre közelebb és közelebb. Szíve a
torkában dobogott, nem akarta, hogy a lány észrevegye. Egészen
közel ért, amikor a lány riadtan hőkölt hátra. Akkor vette
észre az ismeretlent. A fiatal azonban felkelt és megragadta a
tünemény karját, mielőtt eltűnne a szeme elől.
-
Várj! Nem akarlak bántani! – mondta azonnal és, megpróbálta
elkapni a lány tekintetét. Gyönyörű kék szempár nézett rá
vissza. A hold fényében még mindig ezüstösen csillogott a lány
haja.
-
Nem lehet! Nem tehetem! – kapta el a kezét, majd mint egy jelenés,
el is tűnt egyik pillanatról a másikra. A két férfi tűvé tette
a környéket, de nem találták nyomát, csak panaszos sírását
hallották.
A
lány visszatért a sziget egyik rejtett barlangjában, ott sírt, de
olyan keservesen, hogy még a fák és a bokrok is elszomorodtak.
Édesanyja lépett mellé, karolta át a vállát. Vigasztalni
próbálta, de a lány csak tovább zokogott.
-
Jaj, anyuskám, édes drága édesanyám! Hát örök időkre
szenvedésre vagyok kárhoztatva? Sosem hagyhatom el a szigetet, hogy
boldogan élhessek? Miért kellett nekem épp a Hold lányaként
megszületnem?
-
Mert én szerettelek volna – súgta halkan a nő. – Naiv fiatal
voltam, amikor azt kértem, hogy a lányom legyen a leggyönyörűbb
a világon, hogy ezüstösen ragyogj, amikor rád süt a hold. A Hold
szelleme pedig meghallotta, és mivel régóta szeretett volna egy
gyermeket, meglátogatott engem, de megmondta, hogy nem akar sosem
elengedni, hiszen az ő lánya vagy.
-
De én nem akarok a legszebb lenni és gazdagságot sem akarok! Csak
hadd legyek boldog, ne ennyire magányos! Semmi nem ennyire fontos
nekem!
-
Akkor kérd meg, édesapádat! – javasolta a nő. – Beszélj
vele, hátha elenged!
A
kis hercegnő könnyes szemekkel nézett fel a nőre, majd jóval
magabiztosabban bólintott. Igen, ez jó ötlet! Beszélni fog
magával a Holddal!
Másnap
reggel a herceg és a lovagja még mindig az éjszaka látottak
hatása alatt álltak. A fiatal fiú egész nap csak a hercegnőről
beszélt, fogalma sem volt, hogy a lány végig a közelükben volt,
követte őket és minden szavukat hallotta. Szeretett volna odamenni
és megismerkedni a férfivel, de egyelőre nem tehette, csak meg
kellett bizonyosodnia róla, hogy tényleg ő az, akivel elhagyhatja
ezt a szigetet.
Hiszen
apja már csak erre kérte, hogy győződjön meg róla, hogy a
fiatal szíve tiszta, lelke pedig nemes, és élete végéig boldoggá
tudja őt tenni.
Lassan
újra leszállt az éj, és feljött az égre a Hold, ezüstös fénye
erősen világított. A lány szokás szerint kiment a rétre,
táncolt és énekelt. A herceg pedig nemsokára csatlakozott hozzá.
Újra megkérdezte, hogy vele tart-e, de a lány kacagva elhátrált,
és nevetett.
-
Nem lehet azt csak úgy. Meg kell győznöd az apámat, hogy engedjen
el!
-
Meggyőzőm én a Holdat, de még a csillagokat is, hogy nálam jobb
dolgod sehol sem lesz! – bizonygatta a herceg. A lány kacagott,
majd elhátrált a bokrok közé.
-
Akkor győzd meg hát a Holdat! – mondta.
Mire
az ifjú felnézett, maga a Hold közeledett feléjük az égen,
lassan emberi formát öltve.
Azonban
nem történt más, mint hogy a férfi alak tüzetesen megvizsgálta
magának a fiatalt. Látta a lelkét, a szívét, és minden
kívánságát. Végül hátra is lépett, hogy átengedje a lányát.
Ő sem maradt többé magányos, hiszen a szerelme, lányának
édesanyja vele maradt az idők végezetéig.
- És a
herceg? Honnan tudta a Hold, hogy méltó a lány kezére? A lány
honnan tudta, hogy kedves lesz vele?
- Honnan
tudta volna? Fogalma sem volt róla! Érezte! Talán szerencséjük
is volt, hogy mindketten jót akartak a másiknak. A Hold pedig azért
engedte el a lányát, mert a kedvesen kérte. Nem engedte volna el,
hiszen tudod, hogy az apák milyen erősen ragaszkodnak lányaikhoz,
de hagyta magát meggyőzni, hogy így a lánya boldogabb lesz, és
az is lett. Rengeteg kis gyerekük született, a királyság pedig
felvirágzott.
- Ez egy
mese – mormogta Ginny. – A mesékben mindig boldogan élnek, de
attól még honnan tudom, hogy én is boldogan fogok?
- Ez
rajtad is múlik, kislányom, és még bőven van időd rá, hogy
kialakítsd az életed és boldog legyél. Ha Harryvel akarsz lenni,
tegyél egy próbát, hamar kiderül, hogy összeilletek-e –
kacsintott rá a nő, majd felkelt az asztaltól. – Ha pedig nem,
akkor ezer másik fiút találhatsz, hiszen nagyon tündéri vagy –
nyomott puszit egyetlen kislánya arcára.
Ginny
kissé elpirult, majd mosolyogva kelt fel, hogy segítsen az
édesanyjának előkészíteni a reggelit. Figyelmesen nézte a nő
minden mozdulatát, próbálta leutánozni őket.
Éppen
ekkor értek le az ikrek, majd Harry és Ron. Mindegyikük a
szemöldökét ráncolta, hiszen nem tudták, hogyan lehetséges az,
hogy még nincs kész a reggeli...
Aznap
Ginny többet volt a testvéreivel, egész nap igyekezett minél
többet megtudni Harryről. Eddig is kedvelte, de csak külsőleg,
most meg akarta jobban ismerni. Biztos volt benne, hogy jó ember,
hiszen Ron is kedvelte és barátok voltak. Akkor nem lehet alattomos
sem pedig gonosz. A tekintete is tiszta volt és őszinte. Ginny
pedig úgy érezte, hogy ennél több nem is kell, vele igazán
boldog lehet.
Közben
pedig rá sem jött, hogy már most is az, és ha követi a családja
példáját és szülei életszemléletét, akkor örök életére az
is marad.
Bill a
vacsoránál lépett oda az anyjához és halkan megjegyezte:
- Ginny
kezd kinyílni a többiek felé. Miről beszéltél vele reggel?
- Azt
hiszem, hogy szerelmes lett – vont vállat Molly, nem lehetett
eldönteni, hogy örül neki, hogy a lánya jobban nyit mások felé,
és nem az a félénk kislány, vagy hogy szomorú, mert a kicsi
csöppség is „felnőtt” kezd lenni. Bill átkarolta az anyja
vállát és egy cuppanós puszit nyomott az arcára. Szinte tudta,
hogy mi jár a fejében.
- Ne
aggódj! Harminc éves korában is hozzád fog szaladni, hogy
megkérdezze, hogyan süssön rántottát miközben három gyerek lóg
a nyakában.
Fred csak
fél füllel hallotta a dolgokat és már oda is tapadt az
édesanyjához, hátulról kapaszkodva a nyakába.
- Anya,
anya! Sütsz ugye süteményt is?
George
csatlakozott, gügyögve kapta el az anyja kezét és kimeresztett
szemekkel nézett fel rá.
- De
csokisat!
- Nem!
Kókuszosat!
-
Vaníliásat akarok!
- Mondom,
hogy epres süteményt kérek!
Molly
megjátszott harciassággal tolta odébb mindkét csemetéjét, majd
Billre mosolygott.
- Azt
hiszem, van, ami sohasem fog változni – legyintette meg a
fakanalat a visszafele sompolygó Fred felé, majd megterített a
vacsorához.
Ginny
kissé bizonytalanul közelítette meg Harryt, majd kihúzta a
mellette lévő széket.
-
Leülhetek? – kérdezte halkan, de Harry felfigyelt rá,
elmosolyodott és bólintott.
- Gyere
csak! Kérdezni akartam épp, hogy te csináltad-e ezt a kekszet…
Ginny
érezte, hogy pipacsvörös lesz az arca, de azért válaszolt.
- Igen,
de azért anya sokat segített! – jelentette ki, majd lassan
beszélgetésbe kezdtek, először csak a sütiről, majd szóba
került az iskola. Harry kérdezte, hogy Ginny várja-e a kislány
pedig egyértelműen kijelentette, hogy örül, hogy itthon van, de
kíváncsi lesz a Roxfortra is, egyedül édesanyja miatt fog
aggódni, hiszen olyan nagyon egyedül lesz ebben a nagy házban.
Erre Molly nevetve megjegyezte, hogy semmi baja nem lesz, legalább
csend lesz.
- Ne
aggódj, anya! Addigra kirúgatjuk magunkat, egész nap itt fogunk
nyüzsögni neked! – jelentette ki büszkén Fred és George is
csatlakozott hozzá. Molly újra csak leintette őket, majd
mosolyogva lépett vissza a tűzhelyhez, hogy elkészítsen
desszertként egy nagy adag pudingot. Tudta, hogy a gyerekei mellett
sosem fog unatkozni és nem is bánta. Boldog volt, hogy velük
lehetett.
1991.
december 23. (hétfő)
A
Karácsony este előtti nap nem úgy alakult, ahogy azt Molly vagy
Arthur tervezte volna. Reggelre a fél konyha füstben állt, a
gyerekek meglepetten sorakoztak a lépcsőn, és próbáltak valamit
kivenni a hatalmas felhőből. Persze esélytelenül.
- Anya!
Éltek még? – jött egy bizonytalan kérdés Charlietól, miközben
az ablakhoz lépett, hogy kinyissa azt.
- Azt
hiszem eltömődött valamivel a kémény! – jelentette ki Molly
morcosan, köhögve valahonnan a tűzhely környékéről.
-
Gyerekek! Vissza a szobátokba! – mondta Arthur azonnal, és
valamiféle fenyegető kézmozdulatot is láttak a vörös hajon
kívül, így felsiettek. – Molly, te is! Tartsd fent őket, amíg
normalizálom a helyzetet! – kérte a nőt a férje, majd újra
eltűnt a füstben.
Charlie
szobájában gyűltek össze, így Molly is odatelepedett hozzájuk.
Fred
kíváncsian figyelte George haját, majd kicsit megdörgölte a
vörös tincseket.
-
Fogadok, hogy azért lett vörös a hajunk, mert valaki régen
leégette.
Harry
hangosan nevetett a feltevésre, George pedig kissé sértetten
húzódott el.
- Csakis
olyan pojáca lehetett, mint te!
-
Szerintem meg valaki csak egyszerűen túl sok erőset evett és
kigyulladt a haja! – tette hozzá Ron.
- Vagy az
is lehet, hogy túl közel ment egy sárkányfészekhez – tette
hozzá Bill sejtelmesebb hangon.
Ginny a
szemöldökét ráncolta, majd kispárnát dobott testvére felé.
-
Fogadok, hogy te tudsz valamit.
- Én
nem, de Charlie talán többet tud mesélni. Neki mégiscsak több
köze van a sárkányokhoz.
Charlie
arcán halvány pír jelent meg, hogy a figyelem központjába
került, majd vállat vont.
- Nos,
hallottam valamit, még a középkorból. Akkor rengeteg sárkány
élt, és állítják, hogy élt egy férfi, aki kitalálta, hogy a
sárkányokkal lehet foglalkozni és kutatni őket. Kinevették, azt
mondták, hogy bolond, de a fiatal angol tudós nem adta fel…
A
fiatal kutatónak az élete volt, hogy sárkányokkal foglalkozzon.
Gyerekkorában egy vad törzs támadta meg a faluját, és
lemészárolták a családját, minden ismerősét. Állítása
szerint akkor két karmos láb elragadta és magával vitte egy
fészekbe. A sárkány gondoskodott róla, amíg eszméletlen volt,
magas láz gyötörte, aztán amint jobban lett, letette egy közeli
falunál.
Mindenki
nevetett a meséjén, állították, hogy csak lázálma volt, de a
fiú nem hitte el. Elkezdett utánajárni a témának, és rájött,
hogy eddig senki nem figyelte meg a sárkányokat. Aki megpróbálta,
az pórul járt, vagy leginkább sültként végezte. Ez persze semmi
biztos jövővel nem kecsegtetett neki, de ő mégis meg akarta tenni
az első lépést.
Visszament
a régi falujába, hogy megkeresse azt a sárkányt, amelyik
gondoskodott róla, de nem talált csak egy régen üresen hagyott
fészket. Elszomorodott, de nem adta fel rögtön, és jól is tette.
Minél többet tudott meg ezekről az állatokról, annál biztosabb
volt benne, hogy nagyon keveset tud. Kutatott, körbejárta a
sárkánytámadásról írt helyeket, megfigyelte a hasonlóságokat,
a különbségeket, és feljegyzéseket készített.
Viszont
az élő megfigyelésükkel nem jutott előbbre, ez pedig
elkeserítette. Szeretett volna pénzt szerezni a további
előrehaladásért, de akárhányszor tartott előadást, csak
kinevették, és hamar otthagyta mindenki. Egyedüli reményét az
adta neki, hogy látott valakit, egy nőt, aki megjelent az
előadásain és mindig biztatóan nézett rá. Mintha csak az
édesanyja lett volna. Nem érdekelték a kudarcok, tovább ment
előre, amíg egy szép napon rámosolygott a szerencse.
Talált
egy frissen kikelt sárkányt. A kicsinek elpusztult az anyukája,
ezért a kutató megpróbálta felnevelni. Nehezen jött rá, hogy
mire van szüksége a csöppségnek, de hamar összebarátkoztak, a
sárkány pedig úgy gondolta, hogy a férfi az anyukája. Mondani
sem kell, hogy mekkora sikere volt, amikor bemutatta a sárkányt egy
kutatói találkozón.
Azonnal
több neves támogató is jelentkezett nála, nem győzött válogatni
a lehetőségek közül.
Nemsokára
a leghíresebb sárkánykutatóvá vált és ő nyitotta az első
központot is. Nem ment minden akadálytalanul, de felfedező és
különc volta előre vitte, átsegítette a gondokon.
Eljutott
arra a szintre, hogy egy egész csoportot megfigyelhetett. A
sárkányok először bizonytalanok voltak, de a férfi megtanulta,
hogyan forduljon feléjük, éppen ezért hamar elfogadták.
- Ez mind
szép és jó! – jelentette ki Fred ásítva.
- Viszont
ez inkább egy unalmas történelemórára emlékeztet. Mi köze
ennek a vörös hajhoz? – kérdezte George is, és úgy tett, mint
aki alig képes nyitva tartani a szemét.
- A
lényeg, hogy talált egy fészket, de sok egyforma sárkány élt
ott… Mágikusan megjelölte a fészek lakóit, de ez az uralkodó
sárkánynak nem tetszett. Mágikus tüzet küldött a kutatóra, ami
leégette a haját, de a fejbőrét nem sértette fel. Ezek után a
kutatónak, amint visszanőtt a haja az vöröses színű lett, éppen
olyan, mint amit ő használt a sárkányok megjelölésére. Ezután
nem használta ezt a technikát, de a haja attól még vörös
maradt. Ez pedig tovább öröklődött. - Charlie nevetve fejezte be
a történetet. - Szóval azóta van vörös hajunk – jelentette
ki, majd hátranyúlt és levett egy polcról egy kopott kötetet és
letette a többiek elé. A név rajta már alig volt olvasható,
mégis ki tudták venni:
Charles
Robert Alexander Weasley – Sárkányok és kutatások
- Ez az
első feljegyzett ilyen kutatás – jelentette ki Charlie büszkén.
Harrynek a szája is tátva maradt a meglepetéstől, amikor rájött,
hogy a történet akár igaz is lehetett.
- Szóval
egy sárkánykutató miatt lett vörös a haja szegény
ikertestvéremnek? – simogatta meg Fred George tincseit, mire a
másik bánatos „zokogásban” tört ki.
- Olyan
szerencsétlennek érzem magam! Ha nem lenne ikertestvérem, én
lennék a legrondább kölyök széles e vidéken.
- Semmi
baj a vörös hajjal, szerintem ez valahol az összetartozásotokat
jelképezi – jelentette ki Harry, majd zavartan csendben is maradt.
Molly egy hálás ölelést adott a kisfiúnak, majd felkelt.
- Gyerünk
és nézzük meg, hogy halad apátok! – mondta, majd követte az
egész kis szedett-vedett csapat.
A kémény
nem jött rögtön helyre, utóbb kiderült, hogy Fred és George
kihajítottak néhány értéktelennek tartott régi mütyürt a
szobájukból, de olyan rosszul sikerült ívesen kirepíteni az
ablakon, hogy a kéményben landolt, eltorlaszolva ezzel a füst
útját. A két fiú igazán szépen meglapult az elkövetkezendő
délutánon, így a karácsonyi díszítést aránylag zavartalanul
fejezhették be.
1991
december 24 (kedd)
Másnap
délelőtt szintén a díszítéssel ment el. Az összes gyerek
kivette belőle a részét. Ginny a műhavat pakolta fel a lépcsőre,
amit Charlie bűvölt elő. Az ikrek az ablakokra erősítették fel
a fényeket és a díszeket, Molly most is a konyhában volt, Bill
pedig segített neki a karácsonyi sütemények elkészítésében.
Percy az apjával maradt a nappaliban, hogy együtt készítsék elő
a fenyőfát.
Ebéd
után Arthur és felesége összekészültek, hogy megjelenjenek a
Minisztériumban, bár egyiküknek sem volt túl nagy kedve hozzá.
Szívesen maradtak volna a gyerekekkel és nem csak azért, mert
attól féltek, hogy lebontják a házat.
Charlie
megnyugtatta őket, hogy nem lesz gond, Percyvel majd vigyáznak a
rendre, Ron pedig közben odasúgta az apjának, hogy ne is
foglalkozzon Malfoyjal, ha véletlenül kellemetlen megjegyzést
tesz, őt nem várja ilyen gyönyörűen feldíszített ház haza, és
legfeljebb a házimanókkal és a kényszeresen mosolygó vendégeivel
beszélgethet.
Molly
rászólt a fiára, hogy ne viselkedjen így, és ne mondjon csúnyát
másokról, de magában jót mosolygott a gyerek jó meglátásain.
A
rendezvény hosszúnak tűnt, mivel a két felnőtt szeretett volna
mielőbb hazaérni. Molly gyakran ellenőrizte, hogy mennyi az idő
és nem sokkal este nyolc előtt közölte férjével, hogy már nem
bírja tovább, neki mennie kell, Arthur majd követi. Elköszönt
Arthur munkatársaitól, boldog Karácsonyt kívánt, majd a
folyosóról már hoppanált is.
Megérkezett
az Odú elé és megnyugodva fújta ki a levegőt, hamar eljött az
ünnepségről, hiszen a családjával akart lenni és összeterelni
mindenkit, mire Arthur is hazaér. Felemelte a pálcáját, és apró
köröket írt maga köré, közben halkan suttogta a varázsszavakat.
Arany ragyogás vette körbe, és ha valaki most ott lett volna, nem
láthatott mást, csak hatalmas fényességet.
A nő
most repült. Át téren és időn át, át minden létező határon
keresztül. Kilépett Camelotban az embertömegből, és közölte,
hogy ő majd gondját viseli a két fiúnak. Reményt adott egy
reményvesztett fiatalnak, aki elveszítette a családját, és
megfogta a kezét, hogy átsegítse az élet nehézségein.
Kinyitotta az ajtót a kint fagyoskodó gyermeknek, aki oly balgán
hitte, hogy pénzzel boldog lehet. Hitet adott egy kutatónak, akit a
világ bolondnak nézett. Szerelmet egy kislánynak, aki azt hitte,
hogy magányos marad egész életére. Igaz barátot egy fiúnak,
akinek sosem voltak barátai.
És
családot adott egy fiatal nőnek, aki kis híján nemet mondott
élete szerelmének, mert féltette a szabadságát.
A fény
az Odú előtt épp csak egy pillanatra ragyogott fel, majd el is
tűnt, és nem állt más ott, csak Molly Weasley, akinek göndör
hajfürtjei kilógtak a sapkája alól. Épp ekkor ért oda Arthur
is, halk pukkanással jelent meg, majd összevonta a szemöldökét,
a feleségéhez lépett, és lesöpört a válláról néhány
aranyló csillámport.
- Ezt hol
szedted már össze? – kérdezte meglepetten.
Molly
vállat vont, majd elmosolyodott.
- Azt
hiszem egy kósza angyal szórt rám tündérport…
A
gyerekek már izgatottan várták szüleiket. Az asztal megterítve,
finom ételekkel roskadásig megpakolva, és üde fenyőillat fogadta
a belépőket. A karácsonyfa ezer színnel ragyogott, alatta emberes
ajándékkupac díszelgett, amit csak másnap reggel bonthatnak ki. A
készülődés meghozta a gyümölcsét, minden arc izgatottságot
tükrözött. Sok szempár élénken ragyogott.
Harry
megtanulta, mi az a boldogság, az igazi boldogság egy család
körében. Tudta, hogy mostantól így akar élni, ahogy Weasleyék.
Néhány
nappal és egy szilveszterrel később:
A fiúk
fel sem akarták fogni, hogy vége is a szünetnek. Charlie
visszatért Romániába, Bill Egyiptomba, állítása szerint a
múmiák már nagyon várják, csak ne öleljék meg nagy
boldogságukban…
Mollyék
elköszöntek a társaságtól, Ginny is kiment, hogy integessen.
Találkoztak Hermionével is, aki nagy csomag süteményt hozott a
szüleitől.
A Roxfort
Expresszen ülve kellemesen elkókadtak. Friss süteményt kaptak
Mollytól és szendvicseket, aminek a nagy része már elfogyott.
Odakint hullott a hó, a vonat zakatolása pedig lassan álomba
ringatta a gyerektársaságot. Harry álmosan felnézett, majd Ronra
mosolygott.
- Ron,
figyelj! – szólt halkan, mivel az ikrek már hortyogtak.
- Tessék!
– nézett rá a vörös hajjal keretezett szeplős arc.
- Te vagy
a legjobb barátom! Köszönöm, hogy veletek lehettem.
Ron
biccentett, és egészen elpirult, majd lehunyta ő is a szemeit.
Álmában mosolygott, szélesen mosolygott, és boldog volt, hogy
Weasleynek született.
VÉGE
és
egyúttal előre is Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves
olvasónak! Azt
hiszem aktuális az ünnep!
Kedves Író!
VálaszTörlésNagyon kedves kis történetet írtál nekünk. Igazán jó ötletek születtek meg benne.
I. A történet megfelelt-e a kihívás és az adott csapat témájának? Mennyire voltak hangsúlyosan beépítve a kulcsok?
Waesleyk voltak, vidámak voltak. A zene is passzolt a hangulathoz, vagyis olvasás közben végig hallgattam és nem volt olyan érzésem, hogy nem passzolnak össze. A karácsony is megjelent természetesen és az idézettel is passzolt. A kulcsokra 10 pontot adok.
II. Karakterhűek voltak-e a szereplők?
Szerintem igen. Ahogy a leírásban is megfogalmaztad a tulajdonságokat, azok hoztad is. Kedveltem minden szereplődet, azokat is akiket te magad alkottál meg. És tetszett, hogy ezek a kis történetek ráébresztették őket a hibáikra, amiken aztán igyekeztek javítani. 10 pont
III. Kidolgozott volt-e a cselekmény? Maradtak benne logikai buktatók, elvarratlan szálak?
Nem volt hiányom a cselekményt illetően sem. Szépen fel volt építve, átgondolt volt. Tetszett. Ugyan a kis karácsonyi meséket már fentebb dícsértem, de itt újra muszáj, hisz itt jobban kapcsolódik. Szeretem mikor valaki ennyire kreatív tud lenni, hogy egy egészen új történetet tud úgy hozni, hogy valahogy még sem tűnik AU-nak. Szép volt ez is. 10 pont
IV. Megfelelő volt-e helyesírásilag a mű? Mennyire tetszett a stílus, forma, szerkezet?
Nem találtam benne helyesírási hibákat, vagy elírásokat. A stílusod is élvezhető volt. 9 pontot adnék.
Kritikán kívül: Azt nem tudom, hogy miért van, hogy itt szépen dőlt betűkkel vannak a mese részek, míg a word elérhetőségben, nem és én ott olvastam és ott az kicsit bántotta a szemem.
V. Összességében mennyire tetszett a történet?
Tetszett, kedves aranyos történet volt, egy családról akit szerintem minden Harry Potter rajongó igazán kedvel, te pedig adtál hozzájuk valami pluszt.
9 pontot adnék ide.
Sok sikert kívánok a továbbiakban, és sok szép pontot!
Köszönöm, hogy olvashattam!
Üdvözlettel: rosemalfoy /RoseM/ ( Kritika Klub Tag, megtalálsz minket a Merengő fórumán
Kedves RoseM! :)
TörlésEngedd meg, hogy erre én válaszoljak Neked. Először is köszönöm, hogy ilyen szorgalmasan és lelkiismeretesen kritizálsz!
A betűket pedig a Google Drive konvertálta át, mert nem tudja kezelni azt a betűtípust, próbálkoztam vele, de nem sikerült sehogy meséssé varázsolni. :(
Szép napot!
Üdv,
Clarey
Köszönöm szépen a választ :)
TörlésA másikat azért töröltem, mert nem oda akartam írni :))
Kedves RoseM! A Szerzőtől is érkezett egy válasz a kritikádra:
Törlés"Kedves RoseM!
Köszönöm a kedves kritikádat és a pontokat.
Örülök, hogy a kulcsokat megfelelőnek találtad, kicsit izgultam a zene miatt, mert bár bennem megszületett egy hangulat tőle, nem tudtam, mennyire sikerül átadni, de örülök, hogy nálad sikerrel jártam.
A betűket sajnos nem lehetett úgy látni, mint azt már Clarey is írta Nálam nagyon szépen mutattak, de sajnos ez van.
Még egyszer nagyon örülök, hogy tetszett a történet és Weasleyék családi karácsonyát sikerült átadnom.
Még egyszer hálásan köszönöm a pontjaidat!
Az Író"
Kedves író! Maga a történet nagyon-nagyon tetszett, és muszáj megjegyeznem, hogy a minap az iskolai tehetségnapon ezt a számot zongorázta a barátnőm, erre énekeltek az osztálytársaim, úgyhogy még jobban hozta a hangulatot. Na jó, a történetről illene beszélnem, és kénytelen-kelletlen, pontokba szedve osztom meg a kritikám - szerintem úgy egészben sokkal "élvezhetőbb". Na szóval:
VálaszTörlés1, A történet megfelelt-e a kihívás és az adott csapat témájának? Mennyire voltak hangsúlyosan beépítve a kulcsok?
A témáknak minden kétséget kizáróan megfelelt, minden csupa-csupa Weasley, színtiszta boldogság, és mindent átjáró karácsony szellem, a zenéről nem is beszélve! Komolyan mondom, azon majdnem sírva fakadtam, a történet vége a zenével annyira megható volt. Egyértelműen jár a 10 pont.
2, Karakterhűek voltak-e a szereplők?
Persze, kivétel nélkül mindegyik. Még Harry is, mivel akkor, amikor a kis történeted játszódik, még tényleg ilyen, és a mai napra sikerült megszerettetned velem őt, főleg úgy, hogy a történet nyilvánvalóan nem róla szól. Had szabadjon megjegyeznem, nekem a legjobban Charlie és Percy tetszett. Egyértelműen jár a 10 pont.
3, Kidolgozott volt-e a cselekmény? Maradtak benne logikai buktatók, elvarratlan szálak?
A cselekmény kidolgozott volt tökéletesen, ám egy logikai buktatója maradt: lehet, hogy csak én nem figyeltem, de mintha mikor Charlie egy olyan Karácsonyról beszélt volna, amikor a sárkányok felégettek egy erdőt, de ráfogták a "meleg nyárra". Egy másik aprócska dolog, hogy az elején nem világos. hogy kinek is jelenik meg (mint később kiderült) Molly? Lehet, csak nekem nem világos, az is lehet, direkt ilyennek szántad, de ez nekem kicsi furcsa volt így. Mivel azt olvastam, fél pontok is adhatók... 9.5 pont
4, Megfelelő volt-e helyesírásilag a mű? Mennyire tetszett a stílus, forma, szerkezet?
Stílus, forma, szerkezet kiváló, nagyon jó volt, tökéletesen elnyerte a tetszésemet, bár mintha valahol egy-két vessző hiányát láttam volna, de ezt annak tudom be, hogy énnekem krónikus "vessző-túltengésem" van, és olyan helyekre akarok rakni vesszőt, ahol valójában nincs. Így 10 pont.
5, Összességében mennyire tetszett a történet?
Összességében? Nagyon! Imádtam az egészet, úgy, ahogy van, legszívesebben már most raknám a kedvenceim közé a Merengőn... kár, hogy nem lehet )-: Élvezhető volt minden karakter, külön csodálatra méltó, hogy képes voltál beleírni egy olyan jelenetet, amikor Percy azt mondja, hogy (most nem tanul, hanem inkább) a családjának segít. Erre sokan nem képesek... ismét csak külön megemlítésre méltóak a mesék. Nagyon tanulságosak és esküszöm, jobban felfogtam belőlük a tanulságot, mint amikor a szüleim, nagyszüleim, egyén rokonaim ismételgették néha... mert így ez sokkal átérezhetőbb és élvezetesebb. És az is (megint csak) külön tetszett, hogy ami az elején homályos, és megvallom szintén, nem sokat értettem belőle, az a végére (a férjhez menés előtt álló nő pontos kilétét leszámítva) mind kiderült, és újabban levonhattam azt a következtetést, hogy Molly egy csodálatos asszony. 10 pont
Remélem kellőképpen tartalmas, és nem negatív kritikát sikerült írnom, és külön tisztellek, amiért be mertél egy kihívást vállalni. Gratulálok! (-:
Üdv: Sybill Dumbledore
Kedves Író!
VálaszTörlésBár eddig még csak négy történetet volt időm elolvasni, de eddig ez tetszett a legjobban. Bájos volt kedves és nagyon-nagyon szeretni való. A weasley-hangulat egészen átragadt rám, míg olvastam, többször is félbehagytam, hogy valamelyik épp arra kóválygó húgocskámat alaposan megölelgessem, néztek is rám nagy szemekkel. Gyönyörű történet volt, igazi pihe-puha kis mese, ami után még sokáig bugyután vigyorog az ember, a jó értelemben.
I. Csapat és kulcsok: 10 pont
Pihe-puha volt és meleg, akár egy pehelypaplan, amibe jó beburkolózni karácsony este, a kandalló előtt ülve, míg mesét hallgat az ember. A csapatodnak szerintem tökéletesen megfeleltél, a Karácsony varázslata és a zenéd hangulata átjárta a történetet. Az idézeted is benne volt, megalapozta az egész történeted hangulatát Molly anyai gondviselése, ami több volt sokkal, mint a véletlenek összjátéka. Remek munkát végeztél! :D
II. Karakterek: 10 pont
Nem tudok kiemelni egy-egy karaktert, hiszen mindenkit remekül eltaláltál, szerintem még Rowling asszonyság is büszke lenne rád, ha látná ezt a történetet. ^.^ Csodálatosan sikerült megragadnod mindenit. Még azt is elérted, hogy Ginnyt és Percyt megszeressem, amit még bevallom soha senkinek nem sikerült. Rengeteg történetet olvastam már, amiben ilyen vagy olyan mellékszereplőkként felbukkantak, de valahogy soha nem tudtam őket megkedvelni. Itt szerettem az első szerelemmel „küzdő” gyerek-Ginnyt és a túl hamar felnőni akaró Percyt is. A történet számomra legmegérintőbb része volt Bill és Percy jelenete, élmény volt olvasni.
III. Történet: 10 pont
Gyönyörűen átgondolt egész volt. Végig gondolkodtam, hogy miért bukkan fel a legtöbb történetben az a bizonyos nőalak és a végére csodálatosan összeállt minden. Molly valóban egy angyal volt, anya és feleség ez pedig gyönyörű keretet adott a történetednek. Sok kicsi mesét összefűzni szerintem soha nem egyszerű úgy, hogy ennyire összesimuljanak, és ne legyen az egész erőltetett, darabos. Neked sikerült ezt megvalósítani, gratulálok. Bámulatos történetet kaptunk tőled! ^.^
IV. Stílus, helyesírás: 9 pont
Én nem találtam benne hibát és a stílus is nagyon könnyen olvasható, élvezetes és magával ragadó volt. Szinte faltam a sorokat és észre se vettem, máris vége lett, pedig ez pont az a történet, ami után az ember csak álmatagon sóhajt egy nagyot, hogy „úgy olvasnám még tovább!”
Egyetlen apró meglátásom lenne, amolyan tanácsféle. Valahol a történet felé vettem észre, hogy rengeteg felkiáltó jelet használsz. Nem tudom, hogy ezzel a Weasley család harsányságát akartad-e mutatni vagy csak így alakult, de egy idő után számomra zavaróan sok volt ez a nagy „kiabálás”, néha egy-egy mondat végén igazán nem is értette, hogy miért nem pontot használsz. O.o
V. Összességében: 10 pont
Élveztem. Az elsőtől az utolsó szóig csodálatos élmény volt olvasni a különböző apró történeteket, amik végül szépen mind összesimultak és megmutatták, milyen is a Weasley család. Igazán csodálatos élmény volt, szurkolni fogok, hogy szép pontokat kapj a kihívás további részében is, mert igazán megérdemled! Köszönöm az élményt, igazi Karácsonyi csoda volt így szenteste közeledtével! ^.^
Kedves Író!
VálaszTörlésI. A történet megfelelt-e a kihívás és az adott csapat témájának? Mennyire voltak hangsúlyosan beépítve a kulcsok?
Nagyon is megfelelt mindennek, benne voltak a Weasleyk, akik boldogan, mesélgetve várták a közeledő karácsonyt. Ezt az egészet egy jó zenei aláfestéssel végigolvasni még többet dob rajta, főleg így karácsony előtt. 10 pont
II. Karakterhűek voltak-e a szereplők?
Kétségkívül azok voltak. Molly gondoskodó anya, Arthur és a mugli imádat, az ikrek viccelődései, és így tovább. 10 pont
III. Kidolgozott volt-e a cselekmény? Maradtak benne logikai buktatók, elvarratlan szálak?
Először nem értettem az elején megjelenő jelenéses dolgot, és bevallom, egy kicsit féltem, hogy ezt a végére érve sem fogom megérteni, de kellemeset csalódtam. Nagyon jól sikerült felépítened a történetet, csak gratulálni tudok. 10 pont
IV. Megfelelő volt-e helyesírásilag a mű? Mennyire tetszett a stílus, forma, szerkezet?
Hát... a betűtípus miatt kicsit nehéz volt olvasni, de ez nem a te hibád. A stílusod jó, nagyon szépen írsz. Öröm volt olvasni. Csak egy-két helyen nem volt vessző, de attól még ugyanúgy lehetett olvasni. Engem nem zavart :D 10 pont
V. Összességében mennyire tetszett a történet?
Imádtam :3 Karácsony előtt pont tökéletes volt. Nagyon szép történetet sikerült megalkotnod. 10 pont
Tőled is elnézést kell kérnem, hogy ilyen szegény kritikát sikerült írnom :(
Üdv: WitchCat