Cím: Egy őrült lélek máglyákat keres
Korhatár: 18
Műfaj: dráma
Szavak száma: 4068
Figyelmeztetések, jellemzők: AU, incest, slash, angst
Jogok: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsönvettem őket a magam és mások szórakoztatására. A történet megírásában semmiféle anyagi haszon nem vezérelt, minden jog az írónőt és a Warner Bros filmstúdiót illeti.
Szerzői megjegyzés: Hatalmas
köszönetet szeretnék mondani a bétázómnak, aki a múzsám is,
amiért kitartott mellettem, biztatott és segített mindenben! A
megadott kulcsdalon kívül az Of Monsters and Men - Silhouettes,
illetve a The Lumineers – Gale című dalaira írtam a történetet,
valamint a The Cinematic Orchestra – Arrival of the birds &
Transformations instrumentális zenéjét használtam ihletadó
segítségként. Külön köszönet jár Charles Bukowski
idézeteiért, amelyek egésszé varázsolták bennem Charlie
személyiségét. A címért köszönet József Attilának, aki
papírra vetette Önarckép című versében.
Tartalom: Haragszom rád, mindig haragudni
fogok, mert amikor elmentél, megöltél bennem valamit, valami
egészen elemit, vagy magaddal vittél engem is, és itt hagytad ezt
az undorító fércműt, valaha volt létem fantom-lenyomatát.
Kulcsok: 1. Születésnap 2. Clint Mansell – Lux Aeterna 3. Vavyan Fable idézet
„Senki sem bánt, nem fenyeget. Mégis úgy érzed, összeroppansz,
nem bírod tovább, sebek fakadnak fel benned, vérzel belül.
Hangok, képek – s a hozzájuk csatlakozó emlékezet osztja a
sebeket; lemészárolt tetszhalott és kivérzett vágyaid
felhorgadnak, összecsapnak tudásoddal, nem bánják, állod-e; s te
nem állod. Leülsz. Pihenned kell. Töröd a fejed. Kimenekülnél.
A visszaút ismerős... túl könnyű lenne visszamenni. És ha előre
mennél? Mit találhatsz?... Talán csak álmodod. Rémálom
kategóriás őrület. Még mindig felébredhetsz. Láthatod, van
esély."
/Vavyan Fable/
A tovább mögött olvasható a történet, jó szórakozást!
A történet .doc formátumban olvasható itt is.
Egy őrült lélek máglyákat keres
Vízbefojtott boszorkányokról álmodtam. Levegő próbált a
felszínre törni, buborékok ezrei kapaszkodtak egymásba, és
tekeredtek vékony, hófehér, kék erekkel átszőtt karokra. Nem
volt arcuk. Arctalan, név nélküli mártírok százai merültek
fekete hullámokba. Hullámsírba. Miriádnyi vízbefojtott sikoly.
Néma átkok igyekeztek áttörni a víz felszínét. Zöld, vörös,
okkersárga csíkok hasítottak a hömpölygő víztömegbe – az
pedig kacagással válaszolt minden egyes gyermeteg próbálkozásra.
A túloldalon elmosódó arcok lebegtek, színtelen tányérszemek
éjfekete pupillái tágultak, izgalom áradt szét a levegőben.
És ott voltál te is. Két karoddal kétségbeesetten csapkodtad
a meg sem rezdülő, éjfekete vizet, lábaid bénultan lógtak,
vörös hajtincseid dacosan vágtak az áramlatokba, bevérzett
szemeiddel, egyre tompább tekinteteddel kerestél valamit, valakit.
Kiutat. Megváltást. Engem. Tekintetünk egymásba villant, ajkaid
elnyíltak, combomat libabőr öntött el. Gyönyörű voltál,
fehér, érintetlen, riadt, reszketeg. Pillantásod az egyik
pillanatban kérlelt, a másikban pengeként hasított fel –
csontig hatoló, metszőn hideg penge.
Egyszerre hagytátok abba reménytelen küzdelmeteket. Egyszerre
simult ki minden ín és izom a kézfejeken, egyszerre zárult össze
minden egyes ajak, egyszerre hunytátok le szemeiteket. Valahol a
távolban egy kék folt villogott. Az utolsó buborék is
nekiütközött a víztükörnek, aztán együtt süllyedtetek alá.
Mindannyian.
~
Tegnap éjjel elhatároztam, hogy többé nem gondolok rád.
Hajnalban remegve ébredtem, vízben lebegő tested emlékképétől
tébolyultan és éhesen. Vágytam rád. Nem is tudom, volt-e valaha
pillanat, amikor nem vágytam rád. Ami előtted volt, az
nem-létezés, ami utánad maradt, az elmémben hagyott illatod
rongyossá rágása.
Percekig zihálva kapaszkodtam gyűrött lepedőmbe, mintha az ágy
lerázhatna magáról. Vagy az egész világ. Amiért rólad
álmodtam. Amiért testedért epekedő férfiasságom mereven simult
nedves alsónadrágomnak. Számtalan oka lehetett volna leráznia
magáról. Bűn volt az is, hogy némán, a párnába harapva
próbáltalak kirázni pulzáló gondolataim közül. Gerincem mentén
kövér izzadságcseppek gördültek végig, én pedig képtelen
voltam másra gondolni. Ahogyan félszegen elmosolyodtál, ahogyan
száddal az enyém után kaptál, hogy még többet és még többet
kicsókolj belőlem. Cserébe elvettem tőled mindent: ártatlanságot,
emberséget, őszinteséget, magát az életet. Ára volt annak, hogy
a lelkembe harapj
Éppen betuszkoltam kezemet az alhasam és a lepedő közé, amikor
dübögés szaladt végig a plafon mentén, tompa kiáltás vegyült
belé, amit aztán finom, csilingelő hang, ijedt sikoly, és még
hangosabb kiáltás követett. Tényleg elhatároztam, hogy többé
nem gondolok rád, ahogyan te sem gondoltál már rám. Magamra
hagytál. Ebben az őrületben. Téged akartalak büntetni vele, hogy
tudd, többé nem gondolok rád. Abban a percben mégis
legszívesebben elátkoztam volna az egész gyereksereget, az összes
felnőttet, még a szüleimet is, ha cserébe még egyszer magamhoz
nyúlhatok koponyám falára ragadt arcod emlékével.
Halk kopogás hallatszott, ajtóm résnyire nyílt. Az arc, ami
félszegen simult a keskeny résbe, rád emlékeztetett, csak az Ő
homlokába kék hajtincsek hullottak, tekintete kissé megtört és
üres volt, az orra piszébb a tiédnél, az ajkai meg leheletnyivel
vastagabbak. Már nem tudom, mit mondott, valamit egy eltört
pohárról, Hugóról és Lilyről, Hermione bocsánatkéréseiről,
édesanyám továbbított üzenetéről, kristálycukorról és
tojásról, valami egészen érhetetlen, sűrű valóságról, amire
nem voltam felkészülve, mert szakadatlanul rád gondoltam. És
talán egy kicsit arra is, hogyha nem lenne ilyen pisze az orra, és
nem lenne leheletnyivel vastagabb szája, és a haja is vörös
lenne, megszólalásig hasonlítana rád.
Amikor először jöttetek el hozzám – csak ti ketten -, még nem
gondoltam rád úgy. Sehogyan sem gondoltam rád. A vállamig
értél, sosem érintettél meg, kerülted a pillantásomat, és csak
úgy ontottad magadból a szóvicceket. Néha azt éreztem, másként
nem tudsz kommunikálni. Ültél a faasztalnál, lóbáltad a lábad,
kanalaztad a zabpelyhet, mindig oldalra sandítottál, hogy lásd,
melyikőtök eszik gyorsabban, ki tudja gusztustalanabb hanghatással
felszürcsölni a tejet, és azt is nézted, Ő téged néz-e. Aztán
mindig felém pillantottál, arcod vérvörössé vált, amikor
tekinteted az enyémbe vágott, mintha vad lettél volna, ami
megpillantja a puska csövét, és tudja, nincs menekvés többé.
Akkor még nem tudtam, hogy minden hajnal veled kezdődik majd, és
minden este veled ér véget. Vagy talán sehogyan sem ér véget, és
sehogyan sem kezdődik el. Körforgásnak is ócska benned élni.
Mindenben, amit valaha adtál, vagy itt hagytál nekem.
Mocskosnak éreztem magam, ahogyan egy gyors tusolás és néhány
réveteg sóhaj után egyenként üdvözöltem mindenkit abban a
piciny konyhában, amit ők nem tudtak feltölteni, te viszont
egyetlen szempillarezdüléssel élővé és telivé varázsoltál.
Itt ismertem meg a tested. A kopott faasztalon. Előtte mindig csak
birtokoltalak, olyan sokáig kerestelek, olyan sokáig próbáltam
valamivel megtölteni a mellkasomban didergő űrt, hogy nem bírtam
betelni veled. És amikor megtanultál beszélni velem, megtanultál
kérni és parancsolni a magad módján, hirtelen már nem birtokolni
akartalak, hanem ismerni, imádni, térden csúszva megadni neked
mindent, amire csak vágytál. Te itt kérted. Itt, ahol most bögrék
sorakoznak, egymásra halmozott tányérok pihennek, éhes gyerekek
apró kezei dobolnak a repedéseken is, ahová a csuklód nyomtam,
vagy aminek meztelen hátad simult. Úgy kopogtatták neki a villa
végét, mintha csak egy asztal lett volna, pedig nem az volt. Inkább
megszentelt hely. Behinteném sóval, hogy ne érjenek hozzá,
felgyújtanám, hogy ne kopjon el illatod a követelőző
tenyérnyomok alatt.
Három turnusban lehetett reggelizni, háromban vacsorázni. A ház
túl apró volt ahhoz, hogy egyszerre mindenki asztalhoz férjen, és
csak az ebéd alkalmával terítettünk meg kint. Szó nélkül
elfogadtam édesanyám dorgálását, igaza volt, amikor iderángattam
minden testvéremet, sógoromat és minden egyes sógornőmet a
gyermekeikkel együtt, gondolnom kellett volna az apróságokra. Te
gondoltál volna. Olyan jó voltál mindenkihez, még a csipkelődő
hozzászólásaidban is volt valami szeretet, valami végtelen
odaadás, ami miatt mindenkit gyűlöltem, akihez valaha
hozzászóltál, vagy akinek a neve könnyedén gördült le
ajkaidról. Féltékeny volt az egész világra. Nyílt sebeket
akartam csókolni rajtad, hogy lássák, hozzám tartozol, vastag,
csontig hatoló billogokat égetni a bőrödre, hozzád ne merjen
érni más, mert hozzám tartozol, az enyém vagy, mindig az enyém
voltál!
Először Hugo, Rose, Lily, Albus és Lucy reggeliztek meg, James
kikérte magának, hogy a legkisebbek közé sorolják. Meg sem
kellett mozdulnom, édesanya, Hermione és Ginny mindenről
gondoskodtak. Az összetört pohár darabjait régen felseperték,
sült tojás, bacon és pirítós illata terjengett a levegőben. És
a herbatea. Azt vettél nekem, amikor először megengedhetted
magadnak, hogy vegyél valamit csak úgy. Fel se forrt a víz, én
már combjaid melegébe bújtam. Hermione hálás pillantásokat
küldött felém, a reggeli dorbézolást egy csibészes mosollyal
jutalmaztam; tőlem akár a házat is felgyújthatták volna, ha
cserébe magamra hagynak veled. Az emlékeddel. Veled. Mindennel,
amit bennem hagytál magadból.
A ház addigra nagyon kicsinek tűnt. A konyhában szinte
fuldokoltam. Arra gondoltam, ha elszöknék a rezervátumba
egyes-egyedül, talán lenne néhány nyugodt percem, hogy újra
megpróbáljalak elfelejteni. Így nem lehet élni, ez nem élet.
Haragszom rád, mindig haragudni fogok, mert amikor elmentél,
megöltél bennem valamit, valami egészen elemit, vagy magaddal
vittél engem is, és itt hagytad ezt az undorító fércműt, valaha
volt létem fantom-lenyomatát. A mozdulatok gépiesek, szemem se
rebben, amikor Victoire és Teddy ajkai egy rövid csók erejéig
egymásnak simulnak, és többé nem fáj a fejem a folyamatos
gyerekzsivajtól. Egyedül benned élek, és már te sem vagy.
Pillantásom megakadt George-on, ajka felfelé rebbent a hirtelen
gesztustól, majd lehajolt, két keze közé kapta és megpörgette
Fredet, aki lerúgott egy bögrét. Egyszerre féltucatnyi nő esett
neki, a legkisebbek kacagtak, a nagyobbak szemüket forgatva
próbáltak kimenekülni a helyiségből, mielőtt végig kellett
volna hallgatniuk az ezredik kioktatást megérkezésük óta.
Angelina dédelgetőn szorította magához Fredet, aki dacosan
próbálta kihámozni már nem annyira piciny testét az ölelő,
kviddics sérüléstől kissé gyenge karokból. Ennek a nőnek te
megfogtad a kezét, ezt a nőt te megcsókoltad. Csak egyszer, azt
mondtad, egyetlen egyszer, és sírtál, sírtál, mert én kértelek
meg rá, mégis gyűlöltelek érte, hozzád se szóltam, semmibe
vettelek. Tehetetlenségedben az ágyra roskadtál, néhány percnyi
halk szipogás után azt mondtad, soha többé nem teszel ilyet, ha
kényszerítelek, vagy kérlek, akkor sem. Rád vetettem magam. Addig
csókoltalak, míg levegőért kapkodva hátra nem vetetted a fejed,
addigra ujjaim már kopott, az évek alatt megrongyolódott öveddel
bajlódtak. Mindent akartam belőled, és nem tudom, maradt-e benned
bármi, mielőtt elhagytál engem.
Hátat fordítottam, a kabátomért nyúltam, elmotyogtam valami
mentséget, miért kell néhány órára benéznem a munkahelyemre,
és már léptem volna ki az ajtón, hogy magam mögött hagyjam a
törött bögrét, a szikrázó emléked, George arcvonásait, amikor
néhány vékonyka ujj fonódott hideg pulóverbe bújtatott
csuklómra.
- Veled mehetnék, Charlie bácsi?
~
Nem szeretek hoppanálni. Nem szeretem megfosztani magam az utazás
élményétől, ezért csak nagyon kevesen sétálnak ki velem a
rezervátumba. Néha órákig eltarthat az út, míg az első
karámtól az utolsóig sétálok, és alkalmanként egy egész napot
arra szánok, hogy valamelyik kifutót körbesétáljam. Először
haragudtál érte, főleg a hoppanálási vizsgád után, és bár
otthonról hallottam, hányszor használtad feleslegesen, ha hozzám
jöttél, sosem rövidítettél le semmilyen utat. Atlétát, pólót,
kötött pulóvert és kabátot viseltél telente, és fáradt őszi
színek ragadtak rád nyáron is póló és nadrág formájában.
Egyszer levágtuk az egyik farmerod térdnél, mert errefelé
melegebbek voltak a nyarak, mint otthon, és engem egyszerűen
megőrjített fedetlen térdeid látványa. Sosem figyeltem meg őket.
Az első ilyen nap után órákig harapdáltam a csonton megfeszülő
vékony bőrt. Te nevettél, és a hajamba túrtál. Őrültnek
neveztél. Az is voltam. Megmételyeztél.
Emlékszem, számtalanszor hoztalak ide, de az első alkalom minden
egyes pillanata örökre belém égett. Téged nem érdekeltek a
sárkányok. Nem tartottad őket szépnek, nem hengerelt le az, ami
engem egy egész életen át hozzájuk kötött. Ha kibontották
szárnyaikat, melyek vitorlaként feszültek meg a levegőben, téged
csak az foglalkoztatott, hogyan lehetne belőle valami jó trükköt
csinálni. Az izgatott, ha illúziókkal bombázhattad az embereket,
és te voltál az egyetlen, akire nem tudtam haragudni, amiért nem
szeretted őket. Akartam, hogy láss bennük mindent, a vastag bőrt,
ami megvédi őket, a szárnyakat, melyekkel elmenekülhetnek, a
folyton nyíló és szűkülő szemeiket, a félhold alakú
pupillákban rejlő végtelen világokat.
- Olyan lágyan tudnak az emberre pillantani. – Ezt mondtam neked.
Ezt a balgaságot. Ezt az tébolyító ostobaságot. Egészen addig a
léceknek támaszkodva figyelted, hogyan bontogatja az egyik
középméretű svéd sárkány a szárnyait, de amint kimondtam ezt
a sületlenséget, csúfondárosan rám néztél.
- Mert fel akarnak falni. Én is lágyan pillantok a szalonnára.
Tekinteted hosszabban időzött rajtam, mint addig bármikor, szád
szegletében levakarhatatlan félmosolyod bujkált, és én tudtam,
ott és abban a pillanatban tudtam, hogy akarlak. És talán így
akartak engem is, mikor fele annyi idős voltam, mint te akkor és
ott. Szégyentől égő arccal fordultam el tőled.
- Szerintem, szép szemeik vannak. – Nem tudom, miért erősködtem
annyira. Valahol vadul vágytam arra, hogy megérts belőlem egy
darabot.
- Igen, azt hiszem, egy szörnyetegnek is lehet szép szeme. –
Csupán az ujjam hegyével simítottam végig a kabátodon, mert
ügyesen elugrottál, mielőtt vállon csaphattalak volna. Akkor még
nem tudtam, hogy igazad van.
Most már tudod, hogy Őt is elhoztam ide magammal. Téged először
én hívtalak, Ő magától akart jönni. Félórányi néma séta
után megálltunk a walesi sárkányoknál. Nem mertem mélyebbre
vinni. Nem mertem odavinni, ahová téged vittelek először. Ez is
olyan szánalmasan hangzik, nem igaz? Bárhová lépek, a lábnyomod
látom, bármire pillantok rá, arcod visszatükröződik, kísértesz
a nap minden egyes órájában és percében.
A Trimágus Tusa alkalmával nem csókoltalak meg, nehogy bárki
meglásson minket, te mégis belopóztál hozzám a második
éjszakán, gyönge csókot loptál az ajkaimról, hideg kezeidet
pulóverem alá rejtetted, forró bőröm megnyugtatón cirógattad.
Néhány percig. Aztán menned kellett, mielőtt bárki észrevette
volna, hogy eltűntél. A sátor szélén állva azt kívántam, bár
minden egyes csókunk ilyen lehetne. Lágy, mint egy finoman
elsuttogott szerelmi vallomás. De valahányszor karjaim közé
bújtál hosszú fagyos hetek vagy hónapok után, már annyira
sóvárogtam utánad, hogy fel kellett faljalak, vörösre kellett
szívnom a szádat, fogaimat ajkaid puha húsába mélyeszteni,
érezni kiserkenő véred nyelvemre tapadni, érezni, hogy mindened
az enyém.
Neked a román sárkányokat mutattam meg, melyekre vadásznak, és
olyan ritkák, olyan értékesek, olyan fénylők,
mellkast-sajdítóak, amilyen te is voltál. Valahogy el akartam
mondani neked, mit éreztem irántad. Mit érzek, mit fogok mindig
érezni.
- Utálom őket – jegyzete meg halkan Ő. Kék hajtincseit vadul
dobálta az erősödő szél, ajkait pengevékonnyá préselte. Az a
szomorúság, ami mindig a tekintetében ült, valahogy mélyebbnek
és élesebbnek tűnt, mint addig bármikor. Azt hittem, a
sárkányokra gondolt, aztán folytatta: - Mindegyiket. Nem az én
családom. Szerintem, azt akarják, hogy feleségül vegyem
Victoire-t, mert így illik, vagy tudom is én... – Letépett egy
hosszú fűszálat, és az erek mentén szaggatni kezdte. Hevesen, az
arca mégis sima, rezzenéstelen maradt, egyetlen érzelmet sem
tudtam leolvasni róla. – Nem akarom feleségül venni.
Egyszer azt mondtad, a legjobb tulajdonságom mind közül, hogy szó
nélkül végighallgatlak. Sőt, szinte mindig hallgatok, és te
annyit csacsoghattál mellettem, amennyit nem szégyelltél. Mindenre
emlékeztem, amit valaha mondtál nekem. Ajkaim elnyíltak egy
pillanatra, hogy kérdezzek, vagy mondjak valamit, valami nagyon
okosat, amit ilyenkor a felnőttektől várnak, de Teddy tizenkilenc
éves, és semmi nem fűzte hozzám, talán ezért mert őszintén
beszélni. Nem szidtam, nem dorgáltam, nem adtam tanácsot.
Hallgattam.
- Nem akarok senkit sem feleségül venni. Hogy lehetnék egyáltalán
apa? Azt sem tudom, milyen az. Mindig mindenhol csak vendég vagyok.
Nincs otthonom, sose volt. – Megvonta vállait, mintha nem bántotta
volna ez az iszonyú igazság. – Ez az egyetlen hely, ahová
tényleg szívesen jövök. Itt csend van, nem kell folyamatosan
mosolyognom, és úgy tennem, mintha a világ legboldogabb embere
lennék, amiért egy Victoire kaliberű lány engem akar, csakis
engem. – Eldobta a megtépázott, megcsonkított fűszálat. –
Persze mindenki azt várja, hogy örüljek. Végre igazán családtag
lehetek, vér szerint, törvényesen, csak el kell hozzá vennem... –
Hirtelen felém fordult. – Szeretem Őt, Charlie bácsi, de mégsem
szeretem Őt. Megértesz, igaz? – Pillantása az arcomba mart.
Abban a pillanatban kellett volna mondanom valamit. Akármit.
Végül sóhajtottam egyet. – Kár, hogy nem merészkednek ki a
walesi zöldek. Éppen költenek, olyankor még félénkebbek. Félnek
az emberektől, elrejtőznek. – Oldalra sandítottam, az éhes
szempár egy pillanatra összeszűkült, homloka ráncokba szaladt. –
Nincs semmi baj azzal, ha valaki fél. És azzal sincs semmi baj, ha
valaki elrejtőzik mások elől.
Nem felelt. Homlokát a karomnak döntötte. A gyomrom összerándult.
Nem akartam tovább rólad ábrándozni, de ha az orra nem lett volna
annyira pisze, és az ajkai sem vastagabbak egy leheletnyivel, és a
vállamnak nyomódó hajtincsek vörösek lettek volna, a tekintete
pedig szikrázó, mély, csalogató, akkor megszólalásig
hasonlított volna rád.
~
Éppen a születésnapi tortán kenték el az utolsó késnyi krémet.
Hermione gyertyákat tűzdelt a csokoládévirágok mellé, újra és
újra megszámolta, pontosan annyi van-e rajta, amennyire emlékezett.
Negyven gyertya. Kereken negyven gyertya. Töltöttem magamnak egy
pohár meleg teát, aztán segítettem mindegyiket egyenként
meggyújtani. Hermione hálás volt. Én legszívesebben
belefojtottam volna a tortába. Hogy merészeltek ünnepelni? Minden
egyes évben. Ezt is én akartam. Hogy itt történjen, itt legyen
negyven gyertya, itt legyen vaníliás krém és csokoládévirágok,
itt nevessenek, itt csókolja Teddy Victoire-t, itt ölelje Angeline
George-ot, és itt sírjon minden másik szeme, amiért neked soha
többé nem tehetünk fel egyetlen gyertyát sem. Látni szerettem
volna, hogyan szenvednek nélküled. És gyűlölni őket, amiért
szenvedni merészelnek.
A gyerekek kviddics játszottak odakint, tágas hátsókertemben
egyszerre két csapat röpködött fel alá, vörös és barna foltok
suhantak el az ablakok előtt, örömkiáltások, hisztik és
toporzékolás szűrődött be hozzánk. Édesanya megtörölte a
szemét, sosem sírt a gyerekek előtt, erősebb akart lenni mindenki
másnál, hogy belé kapaszkodjanak. Mindenki belé kapaszkodott. Ő
pedig cipelte ezt a rémséges terhet, egyes-egyedül vitt egy egész
családot, egyedül húzta őket keresztül minden folyón, minden
völgyön, minden lejtőn és emelkedőn.
- Tudom, ha itt lenne, azt mondaná, ne szomorkodjunk. – Két
tenyerébe vette arcomat. Pillantásom egészen ellágyult, ahogyan a
mindent tudó, feltétel nélkül szerető anyai tekintet belé
vágott. – Úgyhogy ne is szomorkodjunk. – Lehajoltam hozzá,
hogy homlokon csókolhasson. Egy kis tea kilöttyent a nadrágomra.
Elmosolyodtam. Nem a teán, és nem is a gyengédségen, hanem azon,
hogy azt hitte, azt mondanád, ne szomorkodjunk, holott én tudtam,
ha itt lennél ma velünk, valahol a rezervátum egy távoli
csücskében harapnék szerelmet a nyakadba.
~
A tortát utoljára vágtuk fel, csokoládényulak és tojások
felett átnyúlva kellett hozzáférni. Nem is emlékszem, mikor
esett a születésnapodra a húsvét. Talán akkor először.
Édesanya vágta fel a hatalmas tortát, az első szeletet George-nak
adta, aztán lassan kiszolgálta a köré gyűlő gyerekeket, akik
kisebb és nagyobb darabokért nyafogtak. Külön kincsnek számított,
ha valaki megcsípett egy virágot, esetleg egy nagyobb tejszínhab
foltot. Elindult körülöttem a csencselés, fél szelet tortáért
adtak ezt-azt, pedig ott állt az asztal közepén még egy negyed
torta sértetlenül, várakozók nélkül. Neki lehetett volna esni.
De a csencselés! Ezek mind imádnak üzletelni, átverni egymást,
szövetségeseket találni.
Megvannak az apró csapatok. Hugo és Lily mindig összefognak,
Dominique keresztbe tesz Victoire-nak, ahol csak tud, James vadul
keresi Louis kegyeit, az a négy év mégiscsak négy év, Rose pedig
megpróbál Lucy és Roxanne barátságába befurakodni. Albus mindig
magányosan üldögélt, csak a nagyobbak értették meg, hogy
semmilyen bűnt nem követett el, a nagyobbak viszont nem tudtak
beszélgetni vele, hozzájuk túl fiatal volt. A torkom egy
pillanatra összeszorult. A te hibád, hogy egy idő után elkezdtem
sajnálni mindenkit, aki tehetetlen, gyenge és sebezhető.
Angeline megkocogtatta poharát, mire a zsivaj tompa zümmögéssé
csendesett, csak néhányan sutyorogtak egymáshoz hajolva. A
lampionok fényében úgy tetszett, nem is mosoly, inkább vicsorog,
mint egy felbőszített farkas, ami mindjárt átharapja a torkodat,
csak a pillanatot várja. De mosolygott. Mindig mosolygott. Csak a
fények játszadoztak szája körül, semmi több.
- Szeretnék köszönetet mondani Charlie-nak, amiért meghívott
minket ide erre a hétre, és ilyen jó házigazdánk volt. És
szeretnék boldog születésnapot kívánni az én csodálatos és
tiszteletreméltó férjemnek – George grimasszal válaszolt az
érzelgős vallomásra, de szája sarkában ott bujkált az általam
jól ismert, féloldalas mosoly silányabb kivitelezése – és
Frednek is, aki ma nem lehet közöttünk, és akit sosem feledünk.
– Poharát az égbolt felé emelte.
Aztán mindenki más is. Kivéve én. Meg akartam ölni mindegyiket,
amiért emlékezni merészelnek rád. Koptatják az emléked.
Elvesznek belőled valamit, és nekem évről évre egyre kevesebb és
kevesebb marad.
Elsőként Bill és Fleur álltak fel, hogy a halk, lágy zenére
táncoljanak, később egyre többen követték őket. Lily, Hugo és
Rose egymás kezét fogva szaladgáltak körbe-körbe, lassabb
dallamoknál pedig kifigurázva a felnőtteket andalogtak, és csókot
nyomtak a levegőbe gusztustalan cuppanásokkal. Önkéntelenül
elnevettem magam. George és Angelina félig vidáman, félig
szomorúan ringatóztak egymásnak simulva, édesapa és édesanya
Freddel és Roxanne-nel táncoltak mosolyogva. Percy néhány perc
múlva felkérte Angelinát, míg Audrey Albust próbálta az
ideiglenes tánctérre csábítani.
George gondolkodás nélkül huppant le mellém. Mint egy szürreális
álom, olyan volt az egész. Nem értettem, hogy lehet valami ennyire
eseménytelen, lelket-szaggató, unalmas és kínzó egyszerre. A
zene, a fények, a torta árnyékában pihenő morzsák. Hányingerem
volt.
- Nem táncolsz. – Kipirultan nyúlt egy pohár birsalma bor után,
amit Szlovákiából hozattam egy héttel ezelőtt. Telt íze volt,
kissé édes. Te szeretted volna.
- Ha azért jöttél, hogy felkérj... – Próbáltam mosolyogni,
esküszöm, próbáltam, de a gyomromat szorító hiánytól
gondolkodni sem bírtam.
- Tudom, hogy szeretted – közelebb hajolt, fojtott hangon beszélt.
– Mindannyian szerettük. Ő is szeretett minket. Boldognak kellene
lennünk, amiért mind itt vagyunk. Charlie – tenyerét a
kézfejemre simította -, ismerlek téged. Ismertelek téged évekkel
ezelőtt, és nem láttalak, amióta meghalt. Ez nem te vagy. –
Finoman megrázta a kezemet.
Nem tudtam ránézni. Mit mondhatna az ember? Nem ismert, sosem
ismert, és soha nem is fog megismerni, mert előtted nem léteztem,
csak egy szörnyeteg maga mögött hagyott mócsingja voltam, én
benned éltem, benned születtem meg, és veled is haltam meg, és
ezt nem tudhatja senki, mert neked sem mondtam el soha. Mereven
bámultam a soha ki nem alvó teamécsest, ami oldalra hajolt a hűvös
éjszakai szellők alatt. Lángja felém nyalt, árnyékot vetett a
kézfejemre, amin ott pihent George keze, és ez a kéz annyira
ismerős volt, hogy akár a tiéd is lehetett volna, a hozzá tartozó
csukló is, a szeplős bőr, még az illata is valahogyan rád
emlékeztetett.
- A testvérem volt – mondta hirtelen. – Sosem kellett semmit
mondania. Tudtam. – Ujjait lecsúsztatta a kezemről, majd egy
zsebkendőt nyújtott felém. Akkor vettem észre, hogy az abrosz
teljesen átnedvesedett, és az arcomat csípte a levegő. Sírtam.
~
Már elmúlt éjfél. Negyvenéves lettél. Húszévesen haltál meg.
Fiatalon, tisztán. Az ártatlanságot elvettem tőled, mindent
elvettem tőled, amit csak el lehetett, de a lelked tiszta volt ennyi
súly és gyötrelem alatt is. Az én harapós szerelmem sem tudott
téged megfosztani ettől. Pedig megpróbáltam. Esküszöm,
megpróbáltalak belerántani minden mocsokba, mert korcs voltam, rőt
bundájú korcs nyakig sárban, a szemem helyén is nagyszemű homok
forgott. Engem fiatalon bepiszkítottak, de téged nem lehetett, mert
te akartad ezt, és én szerettelek érte. Mindenért szerettelek.
Ugye, emlékszel még az első csókunkra? December volt. Tizennégy
éves voltál. A harmadik évemet tapostam itt, és nem volt egyébre
pénzem, mint egy kis szobácskára, nyáron ott látogattatok meg
először George-dzsal. Néhány hónap leforgása alatt hatalmasat
nőttél, már az állad ért a vállamig, és egyedül jöttél el
hozzám. A születésnapom miatt. Nem tudtál ajándékot hozni, csak
megöleltél. A hajadnak zsálya illata volt. Karjaim tehetetlenül
lógtak mellettem, mire megragadtad a csuklómat, és a derekad köré
fontad. Alig hajoltál el tőlem, kiszáradt ajkaidat meglepett
számnak nyomtad, mint egy kisgyerek. Tudtam, hogy sosem csókoltál,
de te nem tudhattad, hogy én sem csókoltam soha senkit rajtad
kívül. Nyelvem végigszaladt az alsó ajkadon, tested összerándult,
belesóhajtottál a számba, és mellkasoddal az enyémnek simultál.
Talán egy óráig csókoltuk egymást, ha nem tovább, ujjaid a
tarkómat cirógatták, néha bele-belekaptál hosszú hajtincseimbe,
én a torkodba morogtam, te nevetve tapadtál hozzám még erősebben.
Akkor este el kellett volna mondanom neked, mit tettek velem, hogy
Bilius bácsi...
Nem akartam, hogy megundorodj, én is undorodtam magamtól, egy
életen át éreztem ezt a levakarhatatlan billogot, amit akaratom
ellenére sütöttek rám. Másnap a szívbajt hoztam rá, vágytam
rá, hogy lássam rettegni. Aztán megöltem Őt. Egy évvel később,
amikor elmeséltem neked a kandalló mellett feküdve, meztelen
tested simogatva, mit tett velem, nem kellett hozzátennem, én mit
tettem vele. Tudtad, hogy én öltem meg Őt. Orrodat a vállamnak
nyomtad, majd lecsókoltad a fájdalmat minden egyes sebemről. Van,
amiről nem lehetett lecsókolni a fájdalmat, de te így is
szerettél, ilyen szótlannak, sötéten és sebzetten.
Nézd, már senki sincs itt. Csak mi ketten. Érted, amikor azt
mondom, elhittem, hogy ezzel jót teszek neked is? Pihenned kellett
volna. Biztosan fáradt vagyok. Én is elfáradtam volna, ha húsz
éven át arra használnak, hogy életben tartsanak valamit, amihez
közöm volt, ami az én elemi részeimből épült fel. Azon az
éjszakán, amikor kiástalak, még nem gondoltam arra, hogy...
Tulajdonképpen semmire sem gondoltam. Kézzel kapartam ki az utolsó
métert, a zokogás percekre visszatért, aztán elillant,
váltakozott bennem az elszántság és visszakozás, mert éreztem,
hogy valami borzasztó dolgot teszek éppen, amit nem lehet kitörölni
sehonnan. Megszentségtelenítelek.
De nem aludhattál! Itt hagytál, itt, ebben a... ebben a valamiben,
ebben a lassan forgó őrületben, amit életnek neveznek, és
gyűlöltelek, hogy te végre megpihenhetsz, én pedig minden éjjel
üvöltve, könnyekkel a szememben, zihálva, lidérces rémálmokból
ébredek. Hiába hoztalak el, semmit sem változtatott. A hús lassan
lebomlott rólad, nem zsálya illatod volt, hanem rothadás szagod,
szemeid aszottan meredtek a semmibe, arcod látványa a rásimul,
kiszáradt bőrrel hosszú éveken át kísértett. Ébren, álmomban,
mindenütt.
A csontjaidat néhány éve kifőztem, és abba a dobozba rejtettem,
amiben egyszer az én születésnapi ajándékom lapult. Kézzel
faragott, sárkányokat mintázó doboz. Az első együttlétünket
is te kívántad, te provokáltad ki, engem az is boldoggá tett,
hogy órákon át áhítatosan csókolhattalak, aztán a zuhanyban
rád gondolva megérintettem magam. Féltem, fájdalmat okoznék
neked. Nekem mindig fájdalmat okozott, én sírtam, a számat
befogták, orromat alkohol szag marta, hátamra nyál és mag
csepegett. Te sosem céloztál fájdalomra, mindig pihegve,
kivörösödve feküdtél alattam, levegő után kapkodtál, és néha
kilehelted a nevemet. A saját hasadra élveztél, szeretgetve
nyaltam le rólad az utolsó cseppig.
Elégetlek, de nem azért, hogy soha többé nem emlékezzek rád.
Ellenkezőleg. Azért teszem, hogy ne így emlékezzek rád. Ilyen
alantasan, állati vágytól vezérelten. Nem hiszem, hogy valaha
szerelmes leszek. Én téged szerettelek. Esendő és gyenge dolog
ilyet mondani, de én egyedül téged tudtalak szeretni. És talán
azért is teszem, hogy ne láss többé engem, ne lásd, mit teszek,
hogyan élek.
Szépen égnek a csontjaid. Már egy óra is elmúlt. A bejárati
ajtó résnyire nyílik, fény szökik ki, végignyal a füvön. Kék
villanás. Halkan kattan a zár, a fűszálak megrezzenek léptei
alatt. Közelít, nem állom útját, mert nincs értelme. Ha
meglátja, mit teszek, nem mondja el senkinek. Kölcsönösen
megtartjuk egymás titkát. Megáll mellettem, tekintetét a lángokra
vetik, melyek dédelgetik, melengetik csontjaidat. Így találkozunk
mi hárman először és utoljára. Aztán te nem leszel többé.
- Mit csinálsz?
- Elengedem a múltat – felelem könnyedén. Már nincs szomorúság
a hangomban. Oldalra pillantok, Teddy mereven bámulja a pattogó
tüzet, és így profilból, ezzel a hatalmas árnyékkal az orra
körül, tényleg olyan, mintha te lennél. A haja is vörösnek
tűnik a magasra nyaló lángok fényében.
Zsebre vágott kezeit kihúzza, és két tenyerét a tűz felé
tartja néhány másodperc erejéig. Összedörzsöli őket.
Tekintetét el nem szakítaná az égő csontoktól. Nem tudom,
tudja-e, hogy te vagy az, vagy hallja-e a sikolyt a csontjaidból
szivárogni, ami lassan megtölti az egész hátsó udvart, mégis
váratlanul csuklóm felé nyúl, és mutatóujjával végigsimít
egy vastagabb ér mentén. Aztán lejjebb. Egészen le. Ujjait az
enyémbe fűzi, egy arasznyit felém lép. Alkarunk leheletnyire
összeér. Tudod, igazad volt, amikor azt mondtad, egy szörnyetegnek
is lehet szép szeme. De te akkor még nem tudhattad...
... én is szörnyeteg vagyok.
Kedves Író!
VálaszTörlésÚr Isten! Egyelőre nem jutok szavakhoz. Na jó megpróbálom összeszedni magam és a fichez méltóan véleményt írni.
Először is szeretném elmondani, hogy nem vagyok oda az incestért, és az angstot sem preferálom, főleg így egybe, ettől kicsit beparáztam DE, és ez tényleg egy nagybetűs de, ebben a történetben egyiket sem bántam. Magával ragadott, tudod ez egy olyan történet volt, amiközben az ember élvezte, hogy fájt, hogy porrá zúzta a lelkét.
I. A történet megfelelt-e a kihívás és az adott csapat témájának? Mennyire voltak hangsúlyosan beépítve a kulcsok?
A kihívásnak teljesen, a csapatnak is hát persze, hisz mint mondottam fenn, iszonyat fájt és összetört. A zenétől borsóztam, ahogy a fictől is, szóval a hangulat át adás is megvolt, ahogy az idézet is. 10 pont
II. Karakterhűek voltak-e a szereplők?
Nem tudom, hogy Chalie mennyire karakterhű-e de nem is nagyon érdekel, mert tökéletesen írtad meg, minden érzelme, gondolata kellőképpen átjött és ütött. A többi szereplő teljesen eltörpült mellette. És meg kell hogy mondjam tetszett Teddy is, azért mert merted másnak írni, mint mások. Ki merted mondani azt, ami sokakban még csak fel sem merül, hogy talán ő csak egy "muszájnak" érzi magát. 10 pont
III. Kidolgozott volt-e a cselekmény? Maradtak benne logikai buktatók, elvarratlan szálak?
Igen az volt, mindenre adtál okot, magyarázatot és mindennek volt következménye. Nincs hiányérzetem semmivel kapcsolatba. Charlie őrülete érezhető volt az elejétől a végéig, és számomra nagyot ütött a vége, ahogy az a fiatal fiú, aki előtt még boldog élet lehetne, ha fel merné vállalni boldogtalanságát és mást keresne, inkább egy ilyen instabil ember mellé menekül. 10 pont
IV. Megfelelő volt-e helyesírásilag a mű? Mennyire tetszett a stílus, forma, szerkezet?
Mindent teljesen rendben találtam, a stílusod vitt magával, csodálatos és nem erőltetett szó képek. Nagyon szép lett. Ide is jár a 10 pont
V. Összességében mennyire tetszett a történet?
Szerintem már mindent elmondtam, hogy mennyire nagyon tetszett. Tökéletes volt. Ha lehetne adnék sok-sok plusz pontot, de mivel nem lehet ezért 10 pont
Kérlek nézd el, hogy ha kissé sete-suta lett a véleményem, de teljesen a hatása alatt vagyok még mindig.
Sok sikert kívánok a továbbiakban, és sok szép pontot!
Köszönöm, hogy olvashattam!
Üdvözlettel: rosemalfoy /RoseM/ ( Kritika Klub Tag, megtalálsz minket a Merengő fórumán
I. Kihívásszellem, csapat & kulcsok - 10/10
VálaszTörlésA történet egyetlen szűk fénykörben játszódik, minden más sötétben marad, én mégis úgy érzem, tökéletesen hozza a kihívás weasleységét. Ez a reggeli- és a születésnapjelentben annyira megfogható - egy-egy szóval, jelzővel, mondattal dobod elénk az egész helyzetet, látom az arcokat, mimikát, hallom a zsivajt, tányércsörgést, a konyha berendezésének színeit, miközben a leírásod csodálatosan mértéktartó marad, és ugyanígy megfestesz minden egyes családtagot egy-egy ecsetvonással, egy-két árnyalattal és formával, de az elég ahhoz, hogy elevenek legyenek, meg-megvillanó színek kontrasztként Charlie sötét aurájában, felbukkannak a fénykörödben, aztán újra eltűnnek, de ott vannak, eléred, hogy lássam őket, hogy végig jelen legyenek a tudatomban. Nekem nem volt hiányérzetem, pontosan eltaláltad az egyensúlyt. A csapatleírást talán kommentelnem se kell: halálból építkezel, angst a te neved. A kulcsok is szerves részei a történetnek: a születésnap ólomsúlyos szimbóluma a soha fel nem dolgozott gyász circulus viciosusának, az idézet jól illeszkedik a történet ívéhez, a Lux Aetherna pedig a lehető legtökéletesebb aláfestése ennek a csöndesen vibráló, gyönyörű borzalomnak, iszonyú szépségnek.
II. Karakterhűség - 10/10
Olvastam már ezen a kihíváson Charliet, és úgy gondolom, ő egy hálás szereplő, egyrészt mert nagyon keveset tudunk róla, másrészt mert az a kevés viszont izgalmasan kerüli a konvenciókat. Nehéz lenne elrontani őt, de biztos vagyok benne, ennyire élő, lélegző, mély és összetett személyiséggé írni őt, az még nehezebb. Egyszerű, hallgatag, zárkózott férfi, közel a természethez, távol az emberektől (még saját családjától is!), és következetesen hozod: zseniálisan csonkák, fejletlenek a kifejezőeszközei, miközben szédítő örvénnyel húz magába a belső világa. Olyan ember, akiben az egyedüli elrugaszkodás és egyben a legnagyobb hatalom, legnagyobb szépség a szerelme. Meghagyod őt inogni a szörnyetegség maga és a szörnyeteg öntudat között, kockázatos vállalkozás, de fel sem merül annak a lehetősége, hogy megszűnjön átérezhető, rokonszenves, sőt szeretnivaló lenni. Akkor sem, amikor a legsötétebb titkairól rántod le a leplet. Rajta nehéz lenne mérni a karakterhűséget persze, úgyhogy lássuk a többieket: én igazán különlegesnek érzem, mennyire egyértelműen, magától értetődően külön személyként kezeled az ikreket, nem magyarázod túl különbözőségüket, semmit. Az angst ellenére Fredet egyetlen ütős, jól elhelyezett (és eközben még csak nem is öncélú) poénnal önmagává teszed, ugyanilyen minimalista bravúrral vázolod a többieket is. Teddy különleges interpretáció, de hozott anyagból dolgozol: egy árván felnőtt fiatal első kapcsolata - nincs benne semmi megdöbbentő, hogy menekülés, sőt azt érzem, igen, PONT így kellett ennek történnie.
III. Cselekmény - 10/10
Feszesnek érződik, noha gondolati síkon játszódik, és furcsa, de pont ettől lesz hiteles és hihető, hogy egyetlen történetet mesél el, az elbeszélő Charlie számára egyetlen fontos történetet, és egy szóval sincs benne több, mint amennyi benne kell legyen. Lineárisnak mondom a visszaemlékezések, itt-ott csapongó gondolatmenet ellenére (ebben is milyen könnyed bravúrral testesíted meg Charlie gondolkodásmódját, belső önmagát), de meg tud döbbenteni. De még hogy meg tud döbbenteni! Olyan tökéletesen fűzöd a szálakat, hogy a csontok csattanójánál már a torkomon érzem őket. A Biliusszal történteket apró mozdulatokkal veted el folyamatosan a kezdetektől, és olyan, mintha csak elegánsan hátradőlve megvárnád, hogy kihajtson a munkád gyümölcse. Félelmetesen letisztult történet, olyan, aminek a végén az ember azt érzi, igen, ez így volt, sehogy máshogy, nem hiányzik belőle semmi, túlmagyarázás lenne csak két plusz mondat is, de nincs is benne egy névelő se feleslegesen.
IV. Stílus, forma & szerkezet - 10/10
TörlésKét elírás volt benne talán? A helyesírásod biztos pilléreken nyugszik, és a stílus... a stílusod olyan fegyverarzenál, amit hihetetlen magabiztossággal és választékossággal használsz, mint egy rutinos bérgyilkos. Tud olyan letisztult lenni a gondolatmeneted, ahogy azt egy Charlie-típusú ember sajátjának gondolnám, nem hat túlírtnak, nem karakteridegen, és tudsz olyan mondatokat alkotni, hogy a puszta szóval, a hangzással, a szemem elé vetített képpel visszaadj olyan komplex érzelmi-értelmi-látványtechnikai tartalmakat, amiket le se írtál (megkockáztatom: nem is lehetne leírni). Nem kell leírd, hogy hogyan néznek ki az egyes jelenetek helyszínei, mert az utolsó apró részletig megfested egyetlen mondatban. Nem kell hangsúlyozd, mekkora is ez a kikophatatlan szerelem, mert Charlie minden egyes mondatában egy kitépett szív elevenségével lüktet az őrült szenvedély, benne van minden jelzőben és még a központozásban is, benne van abban, ahogy önmagát és másokat látja, abban, ahogy elhelyezed az alanyt-állítmányt a mondatban. Bármelyik mondatban. Nem is novella ez, hanem egy hihetetlenül jól megszerkesztett szerelmes levél, vagy egy legbensőbb önmagának írt naplóbejegyzés... hátborzongató és imádnivaló története a bűnös-éntudatú szerelemnek és az elveszített szerelemnek, a belső széthullásnak - nagyon jól választottad meg a fülszöveg sorait. Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a szerkesztési technikádról és a stílusodról, a filmszerűen képies tömörítés mestere vagy. Na jó, a túlzásba vitt dicséret kétélű fegyver, de mindenesetre nagyon közel vagy hozzá, hogy az legyél.
V. Összkép - 10/10
Nem akarok igazságtalanul előre bármit is kijelenteni, de úgy gondolom, ebben a történetben én megtaláltam a számomra győztes darabot. Még sok ilyet, ne hagyd abba soha az életben.
Sok olvasót kívánok Neked, aki megérti és érzi ezt a súlyos és gyönyörű történetet.
Pontok még egyszer:
I. 10/10
II. 10/10
III. 10/10
IV. 10/10
V. 10/10