Cím: Tánc a Weasleykkel
Korhatár: 12
Műfaj: Novella
Szavak száma: 7633
Figyelmeztetések, jellemzők: Slash, Fluff, az elején leheletnyi Angst, AU
Jogok: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsönvettem őket a magam és mások szórakoztatására. A történet megírásában semmiféle anyagi haszon nem vezérelt, minden jog az írónőt és a Warner Bros filmstúdiót illeti.
Szerzői megjegyzés: Nagyon szépen köszönöm a segítséget barátnőmnek, és minden csapattagomnak és szervezőnek, akik végig bíztattak és támogattak a történet írása közben. :)
Tartalom: Draco Malfoy élete monoton és fárasztó, mígnem újra találkoznak Ron Weasleyvel a húsz éves roxforti osztálytalálkozón. Barátokként vesznek búcsút egymástól a rendezvény után, és levelekben tartják a kapcsolatot, egyre mélyítve kötődésüket a másikhoz, várva a következő személyes találkozás lehetőségét, ami egy esküvő formájában jelenik meg. A kérdés már csak az, mit szól a többi Weasley a két férfi viszonyának hirtelen pálfordulásához...
Kulcsok: 1. Esküvő, 2. Hans Zimmer - Time (WPAHP remix), 3. Müller Péter idézet
„Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?... Hogy hiányzik - nem is a szeretet - hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?... Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett - és szinte megszédülsz... Érezted már?”
/Müller Péter/
A tovább mögött olvasható a történet, jó szórakozást!
A történet .doc formátumban olvasható itt is.
Tánc a Weasleykkel
Draco
Malfoy számára az idő lelassulni látszott a háború után.
Minden
óra éveknek tűnt, amíg Londonban élte hivatalos ügyekkel teli
mindennapjait egy olcsó bérlakásban, bejárva dolgozni, mint egy
átlagember, egy egyszerű irodai alkalmazott.
Szülei a
Nagyúr bukása után azonnal menekülni kezdtek, sorra járták az
országokat, bujkáltak az Aurorok elől, akik eközben meg sem
próbálták őket megkeresni vagy elfogni. Luciusnak rögeszméjévé
vált az Azkabantól való félelem, és felesége végig mellette
volt, igyekezve meggyőzni szeretett férjét, hogy a veszély nem
valós. Narcissa levelei alapján már kezdett felemelkedni a szürke
köd édesapja elméjéről, de még így is beletelhet néhány
évbe, hogy hazatérjenek hozzá.
Ő itthon
maradt, egyedül.
Eleinte
sokkal nehezebben boldogult, mint valaha is képzelte.
Sem
elveszett rangja, sem elkobzott vagyona nem zavarta volna, ha a
múltja miatti előítéletek kimaradnak a képből.
Tudta,
hogy a Malfoy család a kenőpénzekről és rasszista nézeteiről
vált híressé Anglia szerte, és természetesen nem várhatta el,
hogy ezt csak úgy elfelejtsék az emberek, de hálás lett volna, ha
nem dörgölik lépten-nyomon az orra alá. Így is elég volt a
levakarhatatlan billog, amit az egykori Sötét Nagyúr égetett
alkarjára.
A
Mágiaügyi Minisztérium úgy döntött Voldemort bukása után,
hogy a Varázsügyi alaptörvényeket újra kell írni, teljesen
reformálni kell a rendszert. Ezért kellett Dracónak éjt nappallá
téve robotolnia még most is, hisz egy ország újjáépítése az
alapokból akár egy évszázadig is eltarthat.
Másfél
évtized kőkemény munkája állt a mögött az előléptetés
mögött, ami végre szabaddá tette hétvégéit, és lehetőséget
nyújtott, hogy részt vegyen élete első osztálytalálkozóján,
húsz évvel a háború után.
Jólesett
kikapcsolódni egy kicsit, még ha nem is sokan szólították meg,
vették észre, hogy ott van egyáltalán, vagy csak egyszerűen nem
érdekelte őket, hogy mi történt vele az évek során.
Hamar
rájött, mennyire idegenné váltak számára azok az arcok, akikkel
évekig minden nap találkozott, sőt, néhányukkal egy szobában is
lakott. Többségük nevére már egyáltalán nem emlékezett, csak
egy-két bizonytalan monogram tűnt fel elméje határán.
Egy arcra
viszont nagyon is jól emlékezett, és mikor meglátta a
Nagyteremben, rossz érzése támadt.
Akik
családját hibáztatták sorsuk miatt - hogy jogosan vagy
jogtalanul, az sosem volt szempont, egy Malfoynak egyszerűen nem
lehetett igaza, és kész -, általában édesapja tetteiért
próbálták őt felelősségre vonni, és előbb-utóbb belátták,
hogy ennek semmi haszna. Viszont volt egy ember, aki még ennyi idő
után is jéghideg bűntudat okozta rándulást váltott ki belőle,
akkor is, ha csak meghallotta a nevét valahol.
Ron
Weasley, a Vízlipatkány, akit roxforti évei alatt a
legjelentéktelenebb embernek, mégis legfőbb ellenségének
tartott, és nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy valahogyan
keresztbe tegyen neki.
Nem tudta
magát túltenni a tényen, hogy jogtalanul bántotta meg őt minden
egyes alkalommal, úgy érezte, meg kell próbálnia bocsánatot
kérni. Persze, mi egyetlen szó annyi átok és rontás, annyi sértő
megjegyzés után...
Mégis
meg kellett tennie, elmagyarázni, mennyire sajnálja, hogy bunkó és
érzéketlen volt.
Jobb
emberré akart válni, és ez volt a kulcs.
Elindult
a tömegen keresztül, megkeresve a helyet, ahol utoljára látta a
mindenkinél magasabb férfit, de mire odaért, Ronnak nyoma veszett.
Órákon
át játszották az egyszemélyes fogócskát, hisz a másik férfi
nem is tudta, hogy ő beszélni szeretne vele, csak sodródott a
tömegben barátai között.
Végül
Draco belefáradt a játékba, találomra elvett egy üveget a
büféasztalról, és kivonult a teremből.
Egy
eldugott folyosón felült a legközelebbi ablakpárkányra, és
hátát a beugró oldalának vetve kibámult a sötétségbe.
Nyugodt
és békés perceket töltött így egyedül, kortyolgatva a - mint
kiderült - vajsörös üvegből, amíg meg nem hallotta a közeledő
lépteket.
Fogalma
sem volt, ki járhat erre, de jobban szeretett volna egyedül maradni
egy kicsit a gondolataival.
Mozdulatlanul
várta, hogy a megjelenő valaki elvonuljon mellette, de mikor az
egyik fáklya fénye rézszín hajzuhatagot világított meg, szíve
hatalmasat dobbant. Végre itt volt a lehetőség, amire egész este
várt.
Gyorsan
lehuppant a folyosó kemény padlójára, és szembefordult Ronnal...
...aki
felkiáltott meglepetésében, és pálcája egyetlen mozdulatával
megkötözte őt.
- A
frászt hoztad rám, Malfoy - szólalt meg Ron, amikor végre
felismerte őt. - Sose lepj meg egy Aurort, ez alapszabály.
- Észben
fogom tartani. Megtennéd, hogy eloldozol?
- Nem is
tudom. Hadd élvezzem ki a helyzetet egy kicsit.
A
szemöldökfelvonás, amit keresztapjától lesett el és tanult meg
évek munkájával most sem hagyta cserben, a kötelek hamarosan
bokája köré hulltak.
Aztán
valahogy beszélgetni kezdtek, és Draco már majdnem meg is
feledkezett eredeti tervéről, de Ron egyik vicce után, mikor
elhalt a nevetés, és csak csendben ültek az ablakpárkányon,
halkan megszólalt.
-
Sajnálom.
- Mit?
-
Mindent. Amit itt műveltem veled. Rohadék voltam.
- Kezdjük
ott, hogy egy Malfoy mióta kér bocsánatot bármiért is? - Draco
nem tudta visszatartani a keserű félmosolyt, de nem is akarta.
- Sok
dolog megváltozott azóta.
-
Pontosan. Ezért is nem kell sajnálkoznod miatta.
- Ezt
hogy érted?
- Úgy,
hogy gyerekek voltunk. Rég túltettem magam rajta, és neked sem
ártana.
- Mikor
lettél ilyen elnéző?
- Amikor
végre megszabadultam egy bizonyos idegesítő, tejföl szőke
mardekárostól.
Draco ott
ült a vajsörös üvegével, csak nézve a vörös tincseket, amik
egy igazi férfi arcát fogták körbe, az egykori diák felnőtt
másáét. A tengerkék szemek még mindig ugyanolyan szabad,
fesztelen fénnyel ragyogtak, mint régen, csak az volt a különbség,
hogy most őrá néztek így. Ron rámosolygott, és ő minden
gondjáról megfeledkezett.
Észre
sem vette, hogyan rohant el felettük az idő, miként lett az
éjjelből reggel.
Valahogy
teljesen természetesnek tűnt, hogy az egykori ellenségek
nevetgélve, viccelődve beszélgetnek át egy teljes éjszakát, nem
akarva elválni egymástól, mikor eljött a búcsú ideje.
És az is
teljesen természetesnek tűnt, hogy amikor Ron röviden, lágyan
megcsókolta őt, nem húzódott el.
-
Legközelebb innen folytatjuk - ígérte a magasabb férfi, és Draco
mosolyogva rábólintott, majd szinte lebegve utazott haza londoni
bérlakásába.
A
következő találkozásra évekig nem került sor. Draco ismét
elmerült a szürke egyhangúságban, robotolva minden elismerő
szóért vagy pár percnyi elégedettségért.
Minden
héten levelet írtak egymásnak, folyamatosan tartották a
kapcsolatot, de a baráti jókívánságokon és a "Megint nem
történt velem semmi"-ken kívül mást hiába is akart volna
pergamenre vetni. Mosolyogva olvasta Ron beszámolóit a családi
eseményekről és a nyaralásokról, amiken nem tudott részt venni,
bár barátja minden alkalommal elhívta őt. Abban sem volt biztos,
mit szólnának hozzá a férfi rokonai, ha egyszer csak megjelenne
olcsó, sosem használt bőröndjével a zsupszkulcs indulási
pontjánál, mondván "Heló mindenkinek, most egy hétig
veletek fogok lakni...". Inkább bevállalt még pár műszakot,
hogy ne legyen ideje bánni a döntését.
Draco
Malfoynak hiányzott Ron Weasley. Ha lett volna rá ideje,
elgondolkodik rajta, mennyire szürreális is a helyzetük egyetlen
találkozó után. De így inkább csak kiélvezte minden percét
annak, hogy ha csak levélben is, de végre valaki emberi hangon szól
hozzá, érző lényként tekintve rá. A szülein kívül nem sok
embertől kaphatta meg ezt az utóbbi időben.
Megtudta,
hogy a férfi külsősként dolgozik a Minisztériumnak, küldetéseket
teljesít külföldön, és csak jelentéstételkor kell bemennie.
Van egy csinos lakása az Abszol úton, ami nem nagy, de ő szereti,
és így sűrűn meglátogathatja George nevű bátyját, akinél
szabadidejében besegít a Weasley Varázsvicc Vállalat vezetésében.
Ezt akkor árulta el neki, mikor George egyszer lefizette a postát
bagolycsemegével, így beleolvashatott az egyik Ronnak írt
levelébe. Pirosló arccal gondolta végig, mit is írt pontosan, de
egy halvány utaláson kívül, miszerint nagyon várja következő
találkozásukat - bármikor legyen is az - semmi nem jutott eszébe.
A
rákövetkező héten már érezte Ron sorai között az előző
családi találkozó feszültségét. Nem tudta volna megmagyarázni,
hogy miért, de a szavaiból sütött a veszekedés dühe, néhány
eltévedt betűt is felfedezett, és nem bírta ki, hogy ne kérdezzen
rá, George mondott-e valamit a többieknek.
Azonnal
érkezett a válasz, amiben először egy kisregénnyel találta
szembe magát, ami azt bizonygatta, az egész nem fontos, és tényleg
csak azért mondja el, mert ő kíváncsi rá. George rákérdezett
az asztalnál, hogy van a pasija, és amikor el akarta hessegetni a
témát, név szerint is rákérdezett. Mindenki gratulált neki,
kivéve Percyt, akinek egyszerűen muszáj volt beszólnia, és mivel
Ron is túlreagálta a dolgot, szó szót követett, és legyen elég
annyi, hogy Charlie-nak kellett szétválasztania őket.
Draco
tökéletesen tisztában volt vele, hogy ebben a helyzetben sajnálnia
kellene, amiért miatta veszett össze két testvér, de tudva, hogy
az óta kibékültek, már nem volt olyan erős
lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy csak egyetlen dolog keltette fel
a figyelmét az egész vitából. George őt Ron pasijának nevezte,
és ahelyett, hogy a vörös hajú utolsó leheletéig tagadta volna
a feltevést, kiállt érte mások előtt.
Elgondolkodott,
miért is örül neki ennyire, hogy Ron családja szerint együtt
vannak, mikor ez nem is fedte a valóságot, és arra jutott, kezd
megbolondulni. Biztos a magány teszi - gondolta, de azonnal
el is vetette az ötletet. A csókjuk emléke viszont annál
kézenfekvőbb magyarázatként szolgált.
Azt az
ötletet saját maga előtt is letagadta, hogy azt akarná, egy pár
legyenek. Ők csak barátok, akik váltottak egy csókot, amire talán
Ron már nem is emlékszik, és ennyi az egész.
Gyorsan
küldött pár sort, amiben örömét fejezte ki, hogy nem tört ki
miatta családi háború, utána lefeküdt, a fal felé fordult, és
megpróbált nem vigyorogva elaludni. Nem sikerült.
Néhány
hónappal később, mikor már lassan két éve leveleztek egymással,
és Dracónak be kellett szereznie egy nagyobb dobozt, amiben a
Rontól kapott pergamentekercseket tarthatta, amint fáradtan
lerogyott lakása egyetlen foteljére, kopogást hallott. Először
kinyitotta az ajtót, hogy megnézze, mit akar tőle megint a
házinéni, de mivel ott nem talált senkit, visszasüppedt a
kényelmes bútordarabra.
Mivel
Rontól általában hét elején, a szüleitől pedig vasárnap
szokott levelet kapni, aznap pedig péntek volt, csak a negyedik
ajtónyitó körnél eszmélt rá, hogy talán a posta érkezett meg.
Gyanakodva
nyitotta ki az ablakot, aminek párkányán ott állt felborzolt
tollaival egy nagyon mogorva kinézetű, sötétbarna tollú
fülesbagoly, és úgy nyújtotta előre a lábát, hogy Draco biztos
lehetett benne: ha megtehetné, az arcába dobná a halvány
rózsaszín üzenetet. Ezt a hangulatot valószínűleg az okozta,
hogy a már felnőtt, de még mindig hiperaktív Pulipinty csiripelve
ugrálta őt körbe, láthatóan boldogan, amiért plusz megbízást
kapott, és megint falatozhat a csak neki vásárolt különleges
bagolycsemegéből.
Mindkét
madárnak szórt egy-egy csipetet az íróasztalára, hogy
elfoglalják magukat, míg begyűjti leveleit.
Először
a Rontól kapott üzenetet akarta elolvasni, de amint feltörte a
pecsétet, Mr. Morc kikapta kezéből a pergament, és Puli máris
odavitte neki a másik tekercset.
- Oké,
ahogy akarjátok... - motyogta a madaraknak, és az állatokkal való
társalgást fáradtsága számlájára írta.
A pecsét
a Weasley családé volt, de a biztonság kedvéért leellenőrizte,
biztonságos-e feltörnie. Ahogy megnyugodva hozzáért a piros
viaszlemezhez, a tekercs felemelkedett, legördülve kinyitotta
magát, és buborékokat eregetve lebegni kezdett előtte a
levegőben. A levél egy nagyon halk, lágy dallamot játszott, ami
egyértelműen jelezte, profi meghívó-bűvölő munkáját
tisztelheti benne, bár a buborékokat kicsit túlzásnak tartotta...
Az oldal
közepéről egy mosolygó szemű, boldog pár nézett rá integetve,
intve felé, hogy csatlakozzon hozzájuk. A lány haja szőkébb
volt, mint az övé, és vízesésként terült el a vállán. A
szőke tincsek néha-néha meglebbentek, ahogy közelebb bújt a
fiúhoz, aki átkarolta őt és adott arcára egy puszit, amitől ő
szemérmesen elpirult.
Draco
elszakította tekintetét a fiú állandóan változó színű
hajáról, majd elolvasta a meghívó szövegét is. Megtudta, hogy a
képen mosolygó párocska Theodore Lupin és Victoire Weasley, akik
három hét múlva össze fognak házasodni, és szeretettel
meghívják őt az esküvőre és az azt követő ebédre, illetve
kérik, hogy egy héten belül jelezze vissza, el kíván-e menni, és
hány plusz főt visz magával.
Homlokát
ráncolva nézte meg újra a fényképet, és bár Victoire nem tűnt
ismerősnek, mintha Theodore arcának vonásai hasonlítottak volna
egy rokonáéra. Belefájdult a feje, mire eszébe jutott
unokatestvére, Nymphadora, aki odaveszett a háborúban, és a tény,
hogy született egy fia Lupin professzortól, akit Potterék
neveltek.
Még
mindig nem értette, miért hívják meg, hisz a rokoni kapcsolat
halovány volt és távoli, nem is beszélve arról, hogy ő a Black
családfa átkozott ágának hajtása volt, míg Nymphadorát háborús
hősnek nyilvánították Voldemort bukása után.
Aztán a
morcos bagoly letette elé a Rontól kapott levelet, amiről majdnem
megfeledkezett időközben. Sietve kibontotta, és kíváncsian
futtatta végig szemeit a sorokon, hátha választ kap kérdésére.
Ron
azonnal bocsánatot kért tőle, amiért nem szólt hamarabb az
esküvőről, és hogy őt is meg akarják hívni. Draco szkeptikusan
emelte meg szemöldökét az elképzelt képre, mennyire örülhetett
Potter, amiért ő is ott lesz nevelt fia esküvőjén, de
elhessegette a gondolatot és tovább olvasott. Sebtében összedobott
levél volt, de az utolsó mondatokon látszott, hogy Ron megállt
egy kis időre gondolkodni, mielőtt leírta volna őket.
"Remélem,
el tudsz jönni. Ott folytathatnánk, ahol legutóbb abbahagytuk..."
Az a
bolond csók még mindig kísértette, és most is rögtön eszébe
jutott az utolsó mondat miatt, hisz ezzel a gondolattal búcsúzott
tőle a másik férfi. Akkor és ott annyira normálisnak, jónak,
egyértelműnek és természetesnek tűnt, a pillanat hozta magával.
Most viszont nem volt más kapcsolatuk, csak a levelek, és azokból
borzalmasan nehéz volt eldöntenie, hogy Ronnak vannak-e más
érzései is felé a barátságon kívül.
- Ti mit
gondoltok? - nézett az asztalán álldogáló baglyokra, akik
bizonytalanul egyensúlyoztak a sima felületen, de Puli csak oldalra
fordította a fejét, és tanácstalanul nézett vissza rá. - Én
sem tudom... - válaszolta a madárnak, majd szórt eléjük még egy
kis csemegét. Csak figyelte a madarakat, és észre sem vette, mikor
kezdett el hangosan gondolkodni. - Ő az egyetlen barátom, tudjátok?
Mármint, persze, ott van Ray(?), de ő csak a kollégám, és az
irodán kívül még sosem beszéltem vele. Kávészünetben is csak
saját magát fényezi. Ron az egyetlen, akivel meg tudom beszélni a
gondjaimat, és ő is elmeséli a sajátjait. Ha nem akar tőlem
többet, és rájön, hogy mennyire kedvelem, lehet, hogy elhidegül
tőlem. - Puli éles hangon csipogott. - Igen, megcsókolt, de ha az
csak egy baráti puszi volt? Ha ő nem érezte, amit én? Ha nem érzi
most, amit én érzek iránta? Az én koromban már nem olyan könnyű
barátokat szerezni. - Most Mr. Morc huhogott fel falatozásából. -
Köszönöm, kedves vagy, de negyven vagyok. Az életem fele elmúlt,
és mégis kinek kéne egy volt halálfaló? Nem megyek el, és kész.
Lehet,
hogy ezen a ponton már csak képzelte, de utolsó mondatára olyan
lesújtó tekinteteket kapott mindkét madártól, hogy szinte
elszégyellte magát.
-
Elmegyek? - kérdezte bizonytalanul, mire Puli odarepült az üres
pergamenek kupacához, és megcsipkedte az egyik
tekercset.
Draco mutatóujjával megsimogatta a szeleburdi bagoly fejét, aztán
elvette a lapot, és tintába mártotta pennáját. Még
megkockáztatott egy utolsó pillantást Mr. Morcra.
- Ha
rosszul sül el, az a ti hibátok lesz - mondta, csak hogy tisztázzák
a helyzetet, de választ nem kapott.
Még
gondolkodott pár pillanatig, hogyan is fogjon hozzá, aztán megírta
visszafogottan hivatalos válaszlevelét a meghívóra, amiben
megköszönte az invitálást, és tájékoztatta őket, hogy egyedül
érkezik.
Ronnak
csak két mondatban válaszolt.
"Ott
leszek. Ahol abbahagytuk."
Mr. Morc
udvariasan előre engedte Pulit az ablaknál. Ahogy Draco egyre
laposabbakat pislogva nézte távolodó alakjukat az utcák lámpáinak
sugarában, minden igyekezetével azon volt, hogy leküzdje a keserű
érzést, miszerint talán most rontott el mindent, elveszítve azt a
keveset, amije volt.
Draco
idegesen forgatta ujjai között az apró érmét, amit előző nap
kapott bagolypostán használati utasításokkal együtt.
A kis
bronzlemez egyik oldalát egy finoman kidolgozott sárkányfej
díszítette, ami méltóságteljesen nézett vissza rá, a másik
oldalon pedig egy szám állt, ami folyamatosan csökkenve számolta
vissza a perceket a zsupszkulcs aktiválódásáig.
Már csak
öt perc volt hátra az indulásig, és az elmúlt fél órában
Draco négyszer vasalta ki vadonatúj dísztalárját idegességében,
és csak akkor tett le arról, hogy ötödik alkalommal is megtegye,
mikor rájött, már nem lenne ideje megigazítani a haját, mikor
újra felveszi a méregzöld ruhadarabot.
Még
sosem telt el ilyen lassan öt perc az életéből, pedig rengeteg
unalmas megbeszélésen vett már részt az évek során. Újra
ránézett a levélre, amit legutóbb kapott a férfitől, benne az
örömmel és az izgatottsággal, hogy újra láthatja őt, és az
ígérettel, hogy az egész család meg akarja ismerni.
Dracónak
még sohasem volt alkalma más családokat megismerni, hisz minden
teameghívás és vacsoravendég csak az apjára, és annak
munkájára, de legfőképp pénzére volt kíváncsi. Most viszont
egy boldog esemény, egy esküvő közepébe csöppen, és el sem
tudta képzelni, mire számítson, bár Ron leveleiből már kapott
egy előzetes képet mindenkiről, még ha csak röviden lettek is
megemlítve néhány mondat erejéig.
Az utolsó
negyed percben a tükör előtt álldogálva nézte a kis érmét, és
arra gondolt, ha most kiejtené a kezéből, talán nem kellene
elmennie, küldene egy bocsánatkérő levelet, és minden el lenne
intézve. Aztán felidézte emlékeiben a tűzvörös tincsek bűvös
libbenését, mikor Ron nevetett, és varázslatosan csillogó kék
szemeit, majd markába zárta a zsupszkulcsot, és átadta magát a
varázslatnak, ami köldökénél fogva átsodorta őt egy másik
helyre.
Nagyon
elszokott a zsupszkulcsos utazástól, így épphogy sikerült talpon
maradnia, mikor végre megérkezett a céljához. Egy Ronnál
egyértelműen idősebb, kisfiús mosolyú férfi fogadta őt.
Egészen addig nem tudta, ki lehet ő, míg a napfény meg nem
csillant a nyakában függő sárkányfog medálon, amit dísztalárja
elé igazítva viselt.
- Charlie
- szaladt ki a száján, mikor fogadta az őt üdvözlő kézfogást.
- De
érdekes, engem is így hívnak! - válaszolta vigyorogva Ron bátyja.
-
Mármint, én Draco Malfoy vagyok, örvendek. Ron sokat mesélt
rólad.
- Örülök,
hogy megismerhetlek, Draco. Ron rólad is sokat mesélt - kacsintott
rá szemtelenül, és ezzel elérte, hogy a fiatalabb férfi
zavarában halványan elpiruljon. Ötlete sem volt, milyen hír
előzte meg érkezését, miket tudtak meg róla a többiek két év
alatt. - Ne aggódj, csak dicsért és áradozott.
Ekkor már
a hatalmas rozoga ház kertjében felállított ünnepi sátorhoz
közeledtek.
- Az Odú
- jutott eszébe.
- Ne
tévesszen meg a külseje. Mikor anyuék helyre akarták hozni,
mindenki egy emberként tiltakozott, mert a kinézete a bájához
tartozik. Itt nőttünk fel, így szeretjük - magyarázta Charlie.
Zavart mosolyára nézve inkább témát váltott, rájőve, hogy
Draco gyermekkori otthona talán örökre elveszett. - Ronnak is itt
kellene lennie valahol, de ő Teddy tanúja, szóval a szertartás
végéig alaposan el lesz foglalva. Hogy tetszett a zsupszkulcs?
- Tessék?
- A
zsupszkulcsod. A sárkányt én bűvöltem rá, mert Ron ragaszkodott
hozzá, hogy ne csak egy sima oldal legyen, mint a többieknek.
- Óh,
értem, a nevem miatt.
-
Pontosan.
- Nagyon
szép lett, köszönöm - mondta őszintén mosolyogva. Egy apró
szikrát érzett gyúlni mellkasában a kedvesség miatt.
-
Szívesen.
További
szavak nélkül sétáltak pár percig, amíg a vendégek
széksoraihoz értek. Majdnem felnevetett, mikor meglátta, hogy a
feleség oldalán főleg szőke hajú, a férj oldalán pedig
többségében vörös hajú vendégek foglalnak helyet, aztán mikor
rájött, hogy ezek az emberek meg akarják őt ismerni, hirtelen
gombóc termett a torkában. A zavara csak nőtt, mikor a második
sor legszélére ültették le. Kérdőn nézett egyszemélyes
fogadóbizottságára.
- Biztos,
hogy ide akartok ültetni?
- Ron
ragaszkodott hozzá.
- Áhh,
értem - hazudta, és gyorsan leült szemüveges szomszédja mellé,
majd intett Charlie-nak, aki akkora már elviharzott valahová.
Feszengve
ült a kitüntetett helyen, és megremegett a gyomra, mikor a
közelében ülő három családtag egyszerre, pengeéles tekintettel
felé fordult.
- H-heló
- köszönt bizonytalanul.
A lánynak
lángvörös haja, kék szemei voltak, és elgondolkodva, méregetőn
nézett végig rajta. A két fiú csak egymásra nézett, majd vissza
rá, ugyanolyan barátságtalanul. Összeszorult a torka.
- Szevasz
- lökte előre kezét a fekete hajú fiú, és Draco majdnem
leugrott a székéről ijedtében. A vörös hajú férfi is előre
tartotta hatalmas kezét, és ő remegve mutatkozott be nekik.
- D-Draco
Malfoy - mondta, mikor ölébe ejtette a kezét.
- Albus
Perselus Potter - közölte kimérten a fekete hajú, és ő több
okból is összerezzent a név hallatán.
- George
Weasley - mutatkozott be mogorván a férfi, és Draco el sem tudta
képzelni, milyen lehet a többi rokon, ha a mókamester báty jeges
tekintetétől kirázza a hideg.
- Rose
Weasley. - Ezt a nevet nem tudta hová helyezni a családfában, hisz
Potter lányát Lilynek hívják, de biztos volt benne, csak az ő
tudása hiányos, és valamelyik másik fiúnak a lánya. Aztán
végigfürkészte a bájos arcot, és tekintete megakadt a túl
ismerősen kék szemeken. Rose-éhoz nagyon hasonló szempár
kísértette álmait, de még mindig nem hitt a szemének. - Te
leszel az új anyukám - mondta neki tárgyilagosan a lány, tovább
figyelve most már leesett állát és döbbent tekintetét.
- Te...
Te Ron lánya vagy? - kérdezte, mire egy bólintást kapott
válaszul.
Draco
most először gondolt arra igazán, hogy számára ez a
vendégeskedés véget is ért, és azonnal hazamegy. Már állt
volna fel a helyéről, mikor Rose lassan - nagyon lassan -
elmosolyodott, és a két férfi sem bírta tovább nevetés nélkül.
Egy
szemüveges, idősebb férfi - Percy, jött rá - csúnyán nézett
rájuk, mikor nevetésükkel túlharsogták az alapzajt, de ez nem
csillapíthatta jókedvüket.
-
Merlinre, milyen arcot vágtál! Le kellett volna fényképezni -
kacagta George, és Draco is elmosolyodott, de még mindig szorította
mellkasát valami. Ronnak van egy lánya, és ő ezt nem tudta.
- Ron
miért nem mesélt rólad? - csúszott ki száján a faragatlan
kérdés, de senki nem sértődött meg rajta.
- Azóta
készülök erre a pillanatra, hogy először beszélt rólad -
árulta el Rose vigyorogva. - Megkértem, hogy ne mondjon semmit
rólam és az öcsémről, Hugóról. Így viccesebb volt.
- Örülök,
hogy jól szórakoztok - motyogta Draco maga elé tettetett
duzzogással, de a vidám arcokat látva nehéz volt szerepben
maradnia. - És téged nem zavar, hogy... tudod...
- Hogy
apa meleg? Kicsit sem. Ha anya házimanó-mániáját túléltem, egy
harmadik apuka meg sem kottyan. Mellesleg jóképű vagy, talán le
is csaplak a kezéről, amikor betöltöm a tizenhetet.
Draco
zavartan megköszörülte a torkát, de a három fiatal hangos
nevetése biztosította róla, egy újabb vicc áldozata lett, és
csak fejét megrázva nézett végig rajtuk.
Aztán
felpillantott, és a minisztériumi talárban álldogáló varázsló
mellett, aki a szertartást végzi majd, meglátta Ront. Sötétkék
dísztalár volt rajta, ami tökéletesen követte testének
vonalait. Emlékek zúdultak elméjére, megrohamozva tudatát,
lefékezve gondolatait. Aztán a férfi visszanézett rá, és
egymásra mosolyogtak.
- Bocsi -
tátogott felé a magas férfi, és fejével Rose felé intett. Draco
csak legyintett egyet, hogy később megbeszélik. Alig várta, hogy
végre tisztázzák a dolgokat, hisz Ron családja részéről
látszólag több volt ebben a kapcsolatban, mint amit eddig remélt.
A
vendégek egy emberként álltak fel és pördültek meg, hogy az
érkező menyasszony felé forduljanak, néha egy-egy pillantást
vetve az idegesen toporzékoló vőlegényre, akinek haja
követhetetlen gyorsasággal váltott színt.
Albus
megsúgta neki, hogy Victoire előtt az egymás mellett sétáló,
rózsaszirmokat szóró két gyerek Lily és Hugo, akik mosolyogva és
integetve haladtak a székek közé leterített szőnyegen. Amikor
útjuk végére értek, és odaléptek helyeikhez, Ron felmutatta
hüvelykujját Hugónak, aki sugárzón mosolyogva integetett neki. A
kisfiú mellől Granger nézett fel lányára, és bár nem vette
észre őt, a szőke férfi egy pillanatra úgy érezte, pontosan
tudja, hogy ő is ott van. Draco mellkasa furcsán összeszorult.
Bill
Weasley büszkén lépkedett, ahogy lányát az oltár elé vezette,
de Draco úgy gondolta, senkit nem tévesztett meg komoly
arcvonásaival, hisz szemei boldogan csillogtak, talán kicsit
fényesebben, mint a többi családtagé.
Victoire
csodálatosan festett halványzöld színű dísztalárjában, ahogy
apja mellett lépkedett vőlegénye felé. Arcán sugárzó mosoly
ült, szinte az egész sátrat beragyogta boldogságával. Olyan
volt, mint egy tündér, ahogy szőke haja virágokkal teleszőve
szétterült a finom anyagon. Egy tündér, aki nemsokára anya
lesz - futott át Draco fején a gondolat, mikor a leplezetlenül
dudorodó pocakra pillantott.
Sok olyan
esküvőről hallott, ahol csak azért kellett egybekelnie a
fiataloknak, mert már úton volt a gyerek, de az örömapa arcát
látva nem kételkedett benne, hogy a házasság és az unoka hírét
is örömmel fogadták, vagy ha voltak is vitáik, azóta megbékéltek
a gondolattal.
Draco nem
is ismerte ezeket az embereket, mégis megmozdult valami a szívében,
mikor a fiatalok megfogták egymás kezét, és az eskető varázsló
felé fordultak, miután Bill egy öleléssel átadta lányát
jövendőbelijének. Úgy tűnt, mintha egész életében csak az
irodájában ült volna sorra írva a kérelmeket és a pályázatokat,
teljesen elzárva a világ többi részétől.
A
Victoire-t és Teddyt összekötő mágia láthatóan vibrált
körülöttük, az egész szertartást átitatva boldogságukkal, és
Draco mellkasa ismét összeszorult. Ha csak félreértés az egész,
amit Ronnal nemsokára tisztáznak, ezért az élményért már
megérte eljönnie, hálával tartozik a másik férfinek.
Ismét
összenéztek, mikor a két fiatal kimondta a boldogító igeneket,
és esküjüket letéve kötötték össze életüket hivatalosan is.
Ron szemei furcsán csillogtak, és annyira elveszett az ő
tekintetében, hogy majdnem elfelejtette odaadni a gyűrűket, de
Potter oldalba bökte, hogy figyeljen végre. A Mókahármas
felkuncogott mellette, és ő is elmosolyodott az apró
figyelmetlenségen. Jó volt látni, hogy ilyen hatással van a másik
férfire.
A hitvesi
csók bájos volt és szerény. A friss házasokat körülvevő
mágiaköd felizzott, majd egybeolvadt velük, és a vendégek
éljenezve tapsolták meg az ifjú párt.
A család
néhány tagja virágesőt varázsolt Victoire és Teddy köré,
Granger, Ginevra Potter és Fleur Weasley pedig szappanbuborékokkal
töltötték meg a sátrat. Mikor látta Hugo arcán a boldog
mosolyt, ahogy odaszaladt a fényes gömbökhöz, már tudta, kinek
az ötlete volt a különleges meghívó.
Giccses
volt, de mégis szívet melengető, és Draco elmorzsolt egy
könnycseppet, mikor senki nem látta. Hiába, öregszem -
rótta meg magát, és tekintetét újra Ron felé fordította, aki
büszkén veregette vállon unokaöccsét, kinek hajszíne végre
megállapodott a gesztenyebarnánál.
Mire az
ifjú Malfoy észbe kapott, a Mókahármas már el is vezette őt
ülőhelyéről a sátor széléig, és a következő pillanatban a
székek melletti alacsony oszlopok táncolni és alakulni kezdtek,
asztalokká változtak át. Ülőhelyeik kipárnásodtak, és
körbefogták a kerek, díszes terítővel borított új bútorokat.
A
vendégek fejei felett ültető kártyák tűntek fel a semmiből, és
úgy lavíroztak az asztalok között, hogy egyik helyét kereső
családtag se ütközzön frontálisan egy másik csapattal. Ügyes
kis varázslat volt, és Draco követni is kezdte sajátját a
középen lévő, legnagyobb asztal felé, de három lépés után a
kártya elszökkent előre, tanácstalanul hagyva a férfit. Mikor
körülnézett, mégis ki lehet a felelős ezért, kíváncsian nézte
végig, ahogy Ron elrakja varázspálcáját, és közelebb sétál
hozzá.
Mielőtt
előre léphetett volna, hogy félúton találkozzanak, egy kicsiny
kezet érzett a sajátján, és lenézve Hugót látta maga mellett.
Mosolyogva guggolt le elé, hogy a fiú magasabb legyen nála.
- Szia -
nyújtotta előre a kezét, hogy bemutatkozzon.
- Szia -
fogadta el a gesztust a kisgyerek. - Te vagy Draco Malfoy?
- Igen,
én vagyok, de hívj nyugodtan Dracónak. Téged hogy hívnak?
- Hugo.
- Érdekes
név. Tetszik.
- Anya
nevezett el egy író után. - A fiú fürkészve nézegette az arcát
egy percig, olyan erősen elgondolkodva, ahogy csak egy gyermek
képes. - Hány éves vagy?
-
Negyven. - Újabb szünet következett, és Draco érezte, hogy Ron
odaér melléjük.
- Anya
azt mondta, apa szeret téged. - Mindkét férfi zavarba jött, de a
szőke mosolya kiszélesedett.
- Anya
tényleg ezt mondta?
- Nem
egészen. Azt mondta, beléd van zúgva, de szerintem ugyanazt
jelenti. Apa azt mondta, hogy barátok vagytok.
- Ez így
van.
- De anya
és apa is barátok, és nem szerelmesek.
- Te mit
gondolsz?
A kisfiú
felnézett apukájára, aztán vissza őrá.
- Tudsz
sakkozni?
- Igen,
tudok sakkozni. Miért?
- Mert
apa mindig sakkozni szeretne, de senki nem játszik vele. Te fogsz,
ha megkér rá?
-
Természetesen.
- Akkor
jó - ragyogott fel a fiúcska arca, és olyan hirtelen ölelte meg,
hogy majdnem elterültek a füvön. - Köszönöm - mondta még,
aztán visszaszaladt az anyukájához.
Draco
talpra emelkedett, és Ron felé fordult, aki szótlanul bámulta
cipője orrát néhány pillanatig, mielőtt újra ránézett.
- Szia -
köszönt neki.
- Szia -
válaszolta a vörös hajú, és féloldalasan elmosolyodott. -
Gyere, beszélnünk kell - karolt belé, és bevezette őt a
megbűvölten repkedő tányéroktól és edényektől zsúfolt
konyhába, onnan pedig a nappaliba vonultak át. Amint becsukódott
mögöttük az ajtó, Ron megfordult, és átkarolta őt. -
Hiányoztál - suttogta.
- Te is
nekem - vallotta be őszintén, és hagyta, hogy az ölelés
elhúzódjon. Hirtelen úgy érezte, visszarepült az
osztálytalálkozóra, ahol őszintén tudtak beszélni egymással,
kötöttségek nélkül, de még így is tudta, hogy rengeteg olyan
dolog van, amiről beszélniük kell.
Leültek
a kanapéra, és egymás felé fordultak.
-
Sajnálom - kezdte Ron azonnal. - Nem akartam, hogy így letámadjon
a családom, de George óta mindenki szerint együtt vagyunk, és nem
tudtam elmagyarázni nekik, hogy csak barátok vagyunk.
-
Próbáltad egyáltalán?
- Persze,
hogy próbáltam! - emelte fel a hangját a vörös hajú férfi, de
azonnal meg is bánta kitörését, és halkabban folytatta. -
Tizenegy évig voltunk házasok Hermionéval, és a válás után
mindenki azt várta tőlem, hogy keresek magamnak valaki mást, hogy
ne legyek magányos. De én még nem akartam. Anya két évig próbált
összehozni valakivel, furábbnál furább alakoknak mutatott be, és
amikor George elszólta magát, végre itt volt előttem a megoldás.
Akkor már úgy éreztem, hogy barátok vagyunk, és bíztam benne,
hogy megérted majd.
- Vagyis
most az egész Weasley família szerint járunk, csak azért, mert
neked így volt kényelmes? - Már régóta nem volt dühös Ronra,
de most egy apró tű szúródott a szívébe, lassan szétfoszlatva
eddigi vidámságát és felszabadultságát.
- Nem,
dehogyis, jaj, nem - szabadkozott a férfi, és Draco ökölbe
szorított kézzel várta a magyarázatot. - Én akkor már... Nagyon
kedvellek téged, és tudom, hogy milyen szemét dolog volt tőlem
titokban tartani mindent, de a leveleid... Úgy éreztem, hogy neked
sem vagyok közömbös, és Merlin szerelmére, megcsókoltál! Egy
felnőtt férfi nem csókol meg csak úgy egy mási...
- Álljunk
meg egy pillanatra! - emelte fel kezét Draco. - Te csókoltál meg
engem, erre tisztán emlékszem.
- Nem,
egymást csókoltuk meg, mindketten előre hajoltunk.
Draco
érezte, ahogy felforrósodik az arca, és megpróbálta újra
lejátszani a fejében első csókjukat. Már annyiszor idézte fel
azt az estét, lehetetlennek tartotta, hogy elsiklott volna egy ilyen
fontos dolog felett. És mégis, hogy jobban belegondolt, Ronnak
talán igaza lehet.
- Óh -
lehelte döbbenten.
- Szóval
- folytatta a vörös hajú férfi -, két éve azon gondolkodom,
hogy mégis hogyan kérdezzem meg, mit érzel irántam, de nem
levélben akartam megtudni. Aztán mire feleszméltem, már el is
küldték neked a meghívót.
- És
akkor írtad, hogy onnan, ahol abbahagytuk.
- Igen,
és te is azt írtad. Ezért reméltem, hogy talán lehet ebből a...
dologból valami.
- Még
mindig nem értem, hogyan lett emiatt két gyerekem a semmiből -
temette kezébe az arcát Draco. Tényleg nagyon szerette volna új
szintre emelni a kapcsolatukat Ronnal, de sok volt egyszerre szülővé
és társsá is válni.
- A
válás óta kevesebbet vagyok velük, de nagyon szeretem őket, és
ott segítek Hermnek és az új férjének, ahol csak tudok. Ez nem
jelenti azt, hogy mostantól te leszel a pótmamájuk - mosolygott rá
a férfi. - Csak egy olyan férfivel randevúznál, akinek vannak
gyerekei.
- Mikor
váltatok el?
- Három
éve. Megegyeztünk, hogy nem működik, aláírtuk a papírokat, és
kiköltöztem. - Ron tekintete elárulta, hogy ennél bonyolultabb a
történet, de nem akarta erőltetni. Először a jelenlegi helyzetet
tisztázzák, a többivel ráérnek később foglalkozni.
- Hugo
okos gyerek, Rose-nak pedig határozottan van humorérzéke.
Kifacsart és pimasz, de van neki.
- Mondod
ezt az apjának... - mosolyodott el a másik férfi, és Draco ismét
meglátott néhányat a szemében pattogó szikrákból.
- Jogos -
értett egyet, és visszamosolygott beszélgetőtársára.
- Azért,
mert a családom már elfogadta kapcsolatunkat, én nem veszem
készpénznek. A döntés teljes mértékben a tiéd. Maradhatunk
barátok, vagy...
- Vagy?
- Vagy
mélységesen megsértődtél a titkolózás miatt, és elválnak
útjaink.
A szőke
férfi nagyot nyelt, ahogy a szomorkásan csillogó szemtengerekbe
nézett. Mindennél jobban szerette volna most megcsókolni, de még
rengeteg részletet akart rendbe rakni a fejében, mielőtt beleveti
magát ebbe a párkapcsolatba.
-
Kaphatok egy kis gondolkodási időt?
Ron
meglepettnek tűnt, de nem tiltakozott.
-
Rendben. Akkor most kimegyünk, és elkezdjük az első randevúnkat
- közölte a magasabb férfival, majd fel is állt a kanapéról.
- Tessék?
- Közös
ebéd, esetleg egy kis tánc, aztán meglátjuk, mennyire tetszünk
egymásnak.
- De évek
óta levelezünk...
- Igen,
viszont személyesen teljesen más. Lehet, hogy a lagzi végére már
nem is tetszenek majd annyira a szemeid. - Elmosolyodott Ron
pirulását látva.
Amikor
odaértek a legnagyobb asztalhoz, a család nagy része már jóízűen
falatozott. Volt ott legalább háromféle sült, öt fajta köret,
és különböző italok. Draco gyomra korogni kezdett a finomságokat
látva, de a beszélgetések és a halk zene alapzaja elrejtették a
halk morajlást.
Egyáltalán
nem lepődött meg, mikor ültető kártyáját a Roné melletti
helyen találta meg, és mindenkit üdvözölt egy-egy bólintással
vagy intéssel, mikor lehuppant a kényelmes székre.
Ők is
enni kezdtek, és közben fülükbe jutott néhány mondat a
körülöttük folyó párbeszédekből. Mindenki boldog volt, mert
az ifjú pár is boldog volt, és ez vidám mosolyokat csalt az
arcokra.
Mikor
kiürültek a tányérok, és kaptak pár percnyi pihenőt a torta és
a többi sütemény bevonulása előtt, Dracónak volt ideje
körbenézni a társaságon.
Tőle
balra ült Percy, aki épp egy komoly beszélgetést folytatott
Potterrel valamiről, mellette ült Ron húga, aki Lilyt fogta az
ölében. A gyerekek külön asztalnál kaptak helyet, de a
kislánynak láthatóan hiányzott az anyukája, illetve így
közvetlenül Victoire mellett lehetett, aki még mindig sugárzott a
boldogságtól, ahogy újdonsült férjével figyelték Bill Weasley
és felesége beszámolóját. Egy festményről beszéltek, amit a
nappaliba vettek, de egy különösen bosszantó, eleinte rejtett
átok miatt munkahelyén végezte, és kérdéses, mikor kaphatják
vissza. Mellettük ültek a nagyszülők, Arthur és Molly Weasley,
akik felváltva hallgatták fiuk történetét, és szóltak rá
George és Charlie viccelődő kettesére, hogy kicsit halkabban
szedjék szét az asztalt. A sárkányszelídítő megérezte hogy
figyelik, és felnézve Dracóra kacsintott, majd tovább mesélte a
viccet, amit talán jobb is, hogy a gyerekek nem hallhattak. Ron jobb
oldalán Granger ült egy férfivel, akit nem ismert. Az új férje
- gondolta, és kedves gesztusnak érezte, hogy a válás után is a
főasztalnál kaptak helyet egy ilyen eseményen. Mégiscsak több
mint egy évtizedig volt a fiuk felesége.
A szeme
sarkából észrevette, hogy Ron őt figyeli, ezért felé fordult.
Különös mosoly ült ajkain, és csak szó nélkül fürkészte
arcát.
- Mi az?
- Semmi,
csak nézlek.
- És
tetszik, amit látsz? - Dracót ellazította a meghitt hangulat és a
rengeteg finom étel, amiket sorra kóstolt meg egymás után.
-
Határozottan. Bár mintha több ráncod lenne, mint két éve.
- A te
ráncaid nem látszanak a szeplőidtől - vágott vissza könnyedén
a volt mardekáros. - Viszont az ősz hajszálaid annál élesebben.
- Tudod,
ezen most meg is sértődhetnék. Nincsenek ősz hajszálaim.
- Attól,
hogy te nem látod őket... - Válaszul Ron ültében felé mozdult,
mire ő védekezőn feltartotta a kezeit, hogy bármilyen támadást
azonnal blokkolni tudjon.
Pontosan
tudták, hogy úgy viselkednek, mint két kamasz, de ez egyáltalán
nem zavarta őket. Most, hogy megbeszélték, akár barátok is
maradhatnak ez után a nap után, sokat csökkent rajtuk a nyomás,
elengedhették magukat. Draco családjának hírnevén nem igazán
változtatott, mennyire viselkedik gyerekesen egy esküvői ebéden,
Ron családja pedig nem a fegyelmezett és hűvös távolságtartásáról
volt ismert.
Böködték
egymást ujjaikkal, és kuncogva ficánkoltak a széken. A volt
mardekáros még sosem érezte ilyen jól magát, mint most. Aztán
begördült asztaluk mellé a háromemeletes esküvői torta, és
mindenki újra Victoire-ra és Teddyre figyelt, a beszélgetések
elhaltak, és a fiatalok nevetve etették egymást az első
szelettel, amit közösen vágtak le a cukrászati remekről.
Draco úgy
érezte, már nem tud többet enni, de mikor Ron odavitte neki a
könnyű piskótából és illatozó gyümölcskrémből rétegezett
szeletet, muszáj volt barátja tányérjáról is elcsenni pár
falatot, mikor az övé már üresen pihent az asztalon.
Bár még
kora délután volt, egy bűbáj segítségével elsötétítették a
sátrat, és csak egy halvány fénysugár vetült az asztalokkal
körbeölelt középső szabad térre. Mr. és Mrs. Lupin felállt
helyéről, hogy először keringőzzenek férj és feleségként
rokonaik és barátaik előtt.
Nem volt
zenekar, a lágy dallam a sátor tetejéből sugárzott, megtöltve a
vendégekkel zsúfolt teret, és a szerelmesek lendületesen
sodródtak a dallammal, ahogy beragyogta őket a semmiből termett
holdsugár.
Gyönyörűen
suhantak a parketten. Ebben a táncban nem volt giccs, csak
visszafogott elegancia és könnyed szerelem, ami csak úgy áradt
belőlük lépteik nyomán. Végig egymás szemébe néztek, és a
világ többi része megszűnt létezni.
Draco
ámulva nézte őket, míg egy kéz simított a vállára, és Ron
mosolyogva állt fel mellette.
- Szabad?
- kérdezte, és ő hezitálás nélkül elfogadta a felkérést,
hogy csatlakozzanak az egyre zsúfoltabb táncparkett párosaihoz.
Először
zavarban voltak; nem tudták, hogyan osszák fel egymás között a
női és a férfi lépéseket, de megegyeztek abban, hogy a
magasságkülönbség miatt most Draco lesz a "lány".
Ron
stabilan és magabiztosan vezette őt, ügyesen lavírozva a többi
táncos között. A zenével mozogni olyan luxus volt, amit a volt
mardekáros csak ritkán engedett meg magának. Ez a nap a boldogságé
volt: a Weasley és a Potter család egy-egy tagja házasságot
kötött, ők pedig ismét találkoztak oly sok idő után, igazán
megengedhetett magának egy kis igazi ünneplést.
A dallam
nemsokára váltott, és ők továbbra is mosolyogva maradtak egymás
mellett, néha felnevetve, mikor egy rosszul kiszámított lépés
miatt egymásnak ütköztek. Kipirult arccal táncoltak ki magukból
minden feszültséget, és a végén már talárjaiktól is meg
kellett szabadulniuk, ha nem akartak hőgutát kapni.
Varázsló
szokások szerint öltöztek, vagyis Draco méregzöld, Ron pedig
sötétkék inget viselt, talárjuk színével megegyezőt. Nadrágjuk
egyszerű fekete szövet volt; ünnepi, de nem kirívó.
Újra
elvegyültek a táncolók között, és minden mozdulattal egyre
közelebb kerültek egymáshoz. Ron szemeiben furcsa fény villant,
és Draco majdnem eltévesztette a pillanatot, mikor csókot akart
lopni tőle, de egy ügyes fordulással elmenekült a mozdulat elől,
csak hogy komiszan mosolyoghasson fel rá... Illetve mosolygott
volna, de mire körbefordult, Ron már két párral arrébb próbált
kiszabadulni a Mókahármas karmai közül, előtte pedig eddigi
táncpartnere húga állt, és várakozón nézett fel rá.
Néhány
pillanattal később magához tért kábulatából, és az újra
lelassult dallamra táncolni kezdett Ginevrával. A nő intett
Charlie-nak, aki a parkett szélén állt kivont pálcával, és
feléjük lendítette azt. A zene elhalkult körülöttük, hogy
kiabálás nélkül tudjanak beszélgetni egymással, de még így is
tudták követni a lépéseket.
- Szóval
te csavartad el a bátyám fejét - szólalt meg kedvesnek tűnő
hangon a nő, de szemében csillogott egy csipetnyi távolságtartás.
- Igen,
én vagyok a bűnös - vallotta be mosolyogva tettét, és várta, mi
lesz beszélgetésük következő táncmozdulata.
-
Boldognak látszik melletted.
-
Köszönöm. Én is annak érzem magam mellette - kereste meg
tekintetével az egyik oszlop mellett álldogáló, a komisz
kölykökkel vitatkozó férfit. Amint kimondta a szavakat, rájött,
mennyire igazak, és emiatt szélesen elmosolyodott.
- Harry
aggódik érte - követte táncpartnere a tekintetét.
- Potter
sosem kedvelt engem.
- Sokáig
Ron sem.
-
Felnőttünk és megváltoztunk, félretettük a régi ellentéteket.
- Te
tényleg kedveled őt - nézett fel rá a nő, és ő bólintva
tekintett vissza rá.
- Nem
lennék itt, ha nem így lenne.
A
legkisebb testvér táncolt még vele néhány fordulót, aztán
megjelent mellettük az örömapa, Bill Weasley, és mire Draco
felfoghatta volna, mi történik, ismét női lépésekkel kellett
táncolnia.
-
Gratulálok a lánya esküvőjéhez, Mr. Weasley.
- Az apám
Mr. Weasley, engem hívj nyugodtan Billnek. És köszönöm.
-
Rendben, Bill. - Draco megtanult elfogadni és figyelmen kívül
hagyni, mikor arra volt szükség, de még így is egy pillanatra
felnézett a férfi arcát borító hegekre, amik ilyen közelről
még élesebben látszottak, és tekintetük találkozott. -
Elnézést, nem akartam bámulni - szabadkozott azonnal.
- Semmi
baj. Már megszoktam, hogy furcsán néznek rám.
- A
háború borzalmas volt, természetes, hogy néhányan még viselik a
nyomait, ki így, ki úgy - pillantott akaratlanul ingujjal fedett
bal alkarjára.
- Csak a
te sebedet könnyebb elrejteni? - értette meg azonnal utalását a
másik férfi.
-
Pontosan - válaszolta Draco őszintén. - Ennyi a különbség, és
semmi más. - Addig tartotta a szemkontaktust, amíg csak bírta,
hogy megértesse a férfivel, neki sem volt sétagalopp Voldemort
kifutófiújának lenni. Nem szeretett a Sötét Nagyúr idejéről
beszélni, de ha ez kell hozzá, hogy Ron bátyja megbízzon benne,
akkor megteszi.
Bill
elgondolkodva vezette még őt a parketten néhány percig, utána
bólintott, és átadta őt a következő családtagnak.
Charlie
mosolyogva vette át bátyja helyét, és most egy ütemesebb dalra
forogtak a tömegben.
- Hogy
érzed magad?
- Jól -
mondta azonnal, de a férfi kérdőn nézett rá. - Kicsit úgy, mint
egy kiállítási tárgy, de nem vészes.
-
Sárkány-kód.
- Tessék?
- kérdezett vissza értetlenül.
-
Sárkány-kód. Megbeszéltük még tegnap, hogy ha eljössz,
mindenki táncolni fog veled, így lesz alkalmunk beszélni veled pár
szót külön-külön, mielőtt Ronnal teljesen egymásba
gabalyodtok.
- Kedves,
hogy ennyire aggódtok érte.
-
Mégiscsak ő a legkisebb.
- És a
húgotok?
- Ő
olyan mint anya. Bájos és kedves, de ha nem vigyázol, fájdalmas
ártások áldozata lehetsz. Tud vigyázni magára.
- És Ron
nem tud?
- Neki
azért kell egy kis extra családi gondoskodás. de nem olyan vészes.
Még
beszélgettek volna, de Charlie háta mögött már ott állt George.
- Tudom,
hogy bírod a sárkányokat, de nekünk is hagyj belőle egy kicsit,
mielőtt a lovagja megmenti.
- Viszlát
később - köszönt el tőle Charlie, és ő már kezdte is a
társáéhoz legjobban passzoló tánclépések keresését.
- Szóval
te vagy az új öcsénk - mondta neki George, és ő elvétett egy
lépést, így majdnem elesett. Ron elmesélte, hogy Fred elvesztése
milyen fájdalmas volt a férfi számára - mindannyiuk számára -,
így nem számított tőle ilyen kijelentésre. Sokkal többet
jelentett attól az ikertől hallani az ennyire komoly elfogadást,
akitől másik felét szakították el örökre.
- Az
öcsétek? - kérdezett vissza bizonytalanul, nem tudva, mit is
mondhatna ebben a helyzetben.
- Nagy a
család, úgyhogy mindig elfér benne egy-két újonc. Mellesleg a
reakciód Rose viccére minden pénzt megért, örülök, hogy
láthattam.
Draco
vigyorogva nézett fel a mókamesterre, és kezet rázott vele,
mielőtt Percy lépett a helyébe.
A
szemüveges férfi komoly arccal kezdett neki a lépéseknek, és nem
szólt egyetlen szót sem.
- Nem
akarsz mondani valamit? - kérdezett rá végül, mikor már nem
bírta a csendet.
- Nincs
mit mondanom - közölte kimérten a legkomolyabb Weasley, akivel
Draco valaha is találkozott.
- Ám
legyen - válaszolta beletörődően, és várta, hogy átadják
következő partnerének. Amíg táncoltak, esküdni mert volna rá,
hogy Percy számolta a lépéseket.
Hamarosan
megállt mellettük Arthur Weasley, aki mély nevetőráncaival
esélytelenül próbált komolynak tűnni. Percy bólintással
búcsúzott tőle, és eltűnt a tömegben, miközben ő kezet fogott
a családfővel.
- Örülök,
hogy megismerhetlek, Draco.
-
Részemről a szerencse, uram.
A
következő néhány forduló némán siklott el mellettük, és a
szőke férfi már attól tartott, hasonlóan csendesen telik majd a
tánc, mint Percyvel.
- Ron jó
gyerek - szólalt meg végül az erősen őszülő családapa. -
Szeretjük őt, és nem akarjuk, hogy baja essen.
- Én sem
akarom, hogy Ronnak baja essen, uram - jelentette ki az egykori
mardekáros. Állta az őt fürkésző tekintetet, határozottan
nézve táncpartnere szemébe.
Végül
Mr. Weasley elmosolyodott, és átadta őt feleségének, miután
megveregette a vállát.
-
Asszonyom - hajolt meg újabb partnere előtt, gyengéden karolva át
a kerekded nő derekát. Molly Weasley azonnal kedvesen mosolygott
fel rá, és vállain pihentette kezeit.
-
Közelről még helyesebb vagy - paskolta meg arcát, és Draco
kedvesen mosolygott rá.
- Ön
viszont kifejezetten gyönyörű, asszonyom. - A férfi nem viccelt,
hisz a barátságos arc látványa megmelengette szívét, és a
gesztenyebarna szemek vidáman csillogtak a sátortetőből áradó
színes fényekben.
- Áhh,
ne bolondozz - legyintett nevetve barátja édesanyja, de arca
élénkebb piros lett zavarában. - Egy öregasszony nem túl szép
látvány. Másrészt biztos forrásból tudom, hogy a fiam jobban
tetszik neked.
Draco
mosolya kiszélesedett a huncut fényt látva táncpartnere szemében.
- Most
lebuktam, asszonyom.
- Ne
asszonyom-ozz itt nekem, még öregebbnek érzem magam tőle. Hívj
nyugodtan Mollynak, mint a család többi tagja.
-
Köszönöm, Molly.
Draco
mellkasában egyre nőtt a felemelő melegség, ami úgy hiányzott
neki gyerekkora óta, és ahogy Molly a család tagjának nevezte,
szinte szétfeszítette szívét az öröm. Lehajolt, és engedte,
hogy táncpartnere cuppanós puszit adjon arcára, majd
felegyenesedett, hogy a fültől-fülig vigyorgó Ronnal találja
szembe magát.
Úgy
tűnt, végre szabadon engedte őt a Mókahármas, és a szőke
férfiről is levették a zenét eltompító bűbájt. A vörös hajú
férfi egészen közel lépett hozzá, és a füléhez hajolt, ami
miatt Dracónak hevesebben kezdett verni a szíve.
-
Levetted őket a lábukról - hallotta a zengőn mély hangot, és
kuncogva húzódott el, hogy társa szemébe nézhessen. Szerényen
megvonta a vállát, mintha csak azt mondaná, Csak magamat adtam,
aztán újra táncolni kezdett, magával sodorva a másik férfit is,
aki örömmel csatlakozott hozzá.
Újabb és
újabb ütemekre lépkedtek vagy épp ugráltak fáradhatatlanul,
pedig a legelső tánc óta csak inni álltak meg néhány percre. A
szórakozás feltüzelte őket, kisebb körben táncoló csapatokhoz
osontak be egy-egy dal erejéig, körbeforgatták a gyerekeket, és
egy pillanatra sem veszítették szem elől egymást.
Olyan
volt az estébe forduló délután, mintha egy másik világba
csöppentek volna át, ami csak a szabadságról szólt, és ennek
minden lehetőségét ki akarták használni.
Végre
egy lassú zene szólalt meg a fejük fölül, és zihálva,
kipirosodott arccal karolták át egymás derekát, hogy a totyogó
tánclépések közben kipihenjék magukat. Draco társa vállának
támasztotta homlokát, és érezte, ahogy Ron lélegzetvételei
beszöknek nedves tincsei közé. Jó volt így, és nem csak a tánc
vagy az esküvő miatt.
Bolondozás
közben nem volt ideje gondolkodni, de ez nem is volt baj, hisz most
az egyszer az érzéseire akart hagyatkozni. Ezek az érzések pedig
egyértelműen azt súgták neki, hogy szedje össze a bátorságát,
és tegye meg azt, amit a legjobban szeretne.
Vett egy
mély levegőt, aztán torkában dobogó szívvel felemelte fejét,
és belenézett Ron tengerkék szemeibe. A vörös hajú férfi félig
lehunyt szemhéjjakkal tekintett vissza rá. Nem csak az ajkai, de
egész lénye visszamosolygott rá, mikor közelebb hajolt hozzá.
Szájuk
gyengéden simult egymáshoz, lehunyt szemei előtt szikrák
pattogtak, és szinte összerándult a boldogsághullámtól, ami
keresztülszáguldott testén. Abban a pillanatban végre mindent
tökéletesnek érzett maga körül, és belemosolygott a csókba,
mikor Ron kezei erősebben tartották őt közel.
Ajkaik
kényeztető mozdulatai nem tartottak soká, hisz még mindig a
táncparketten álldogáltak, de ez nem állította meg őket abban,
hogy a csók után egymásra mosolyogva táncolják át a néhány
hangot, ami a zenéből még megmaradt.
Visszaültek
az asztalukhoz, ahol a társaság nagy része szintén pihenőt
tartott, és egymás kezét fogva csatlakoztak be egy érdekes vitába
George és Charlie között, már párjukként, szerelmükként
gondolva egymásra.
Órákkal
később, mikor már a legelvetemültebb bulizók is pihegve
kapkodtak levegő után, vagy szuszogtak csendesen egy-egy asztalra
borulva, Draco már a századik utolsó csókot adta Ronnak indulás
előtt, és legalább ennyit kapott ő is cserébe.
Megegyeztek,
hogy másnap is találkozni fognak, és amint lesz rá lehetőségük,
összeköltöznek majd Ron Abszol úti lakásába. Nehéz volt a
búcsú, de tudták, hamarosan újra láthatják egymást.
Végül a
szőke férfi hazaindult, és utolsó gondolata lefekvés előtt az
volt, hogy ha nem is mondta ki senki hangosan, a család minden
tagjának szemében egyetlen dolog, egyetlen kép tükröződött:
Hogy
mikor követik Victoire és Teddy példáját, az már csak idő
kérdése.
VÉGE
Kedves író!
VálaszTörlésImádtam a történetedet, nagyon szeretem Dracót és Ron is a kedvenceim közé tartozik, valamint ugyan nem a kedvenc párosom, de szívesen olvasok róluk közösen is.
I. A történet megfelelt-e a kihívás és az adott csapat témájának? Mennyire voltak hangsúlyosan beépítve a kulcsok?
Szerintem mind a három kulcs jól benne volt. Az esküvő nem kérdés :) A zene, nos a zenével mindig bajban vagyok, vajon az író is úgy van ezzel a dallal mint én? És most úgy éreztem, hogy igen. Imádom Hans Zimmert, fantasztikusan zeneszerzőnek tartom, és a zenéitől, legyen az vidám, vagy esetleg valami borongósabb, mindig végig fut rajtam a remegés, és most is ez volt a zenével is és a történettel is. Az idézet is teljesen bele volt szőve. Szép munka 10 pont!
II.Karakterhűek voltak-e a szereplők?
Először kezdeném a mellék szereplőkkel. A gyerekek nagy kedvenceim voltak, nagyon bírtam a kis Roset és Hugot :) Viszont számomra teljesen meglepő volt, hogy a Wealsey család ilyen elfogadó és megbocsátó. Persze értem én, hogy úgy vannak vele, ha Ronnak ez kell akkor rendben, csak furcsa volt.Bár az tetszett, ahogy kézről kézre adták Dracót, hogy mindenki beszélgessen vele egy kicsit.
Akkor lássuk Dracót és Ront. Tudom, hogy novella, tudom, hogy szószámhoz voltatok kötve és így az események valamelyest gyorsan pörögnek és éppen ezért a szereplők hamar át csúsznak OOC-be. És úgy gondolom, az AU figyelmezetés erre is szólt, legalább is remélem. Tetszettek a szereplőid, szerethetőek lettek. Viszont Dracót sokszor olyan nyámnyilának éreztem. Valahogy nem tudom elképzelni azt, hogy ennyire megváltozzon. Persze az az én magán véleményem, hogy a tökösebb Dracót jobban bírom. ;)
Ron? Hát Ron egy egészen másik téma, tudom, hogy mindenki azt hiszi, hogy tipikus hetero karakter, de kérdem én hogy miért? Harry, Draco stb a többiek mitől lennének mások? Mitől lettek ők slashelhető karakterek, amitől Ron nem az? Én is megpróbáltam, és több-kevesebb sikerrel de megírtam, szerették. És én is szeretem a tiédet. Tetszik. Kedveltem Ront, szimpatikus volt, ahogy nem Harry árnyékából figyelte a dolgokat, hogy ő lett saját szerencséjének kovácsa.
Végül itt a pontom 9
III. Kidolgozott volt-e a cselekmény? Maradtak benne logikai buktatók, elvarratlan szálak?
Szerintem szépen dolgoztad ki, pont ahogy ezzel a szószámmal ki lehetett dolgozni. Él bennem a remény, hogy a kihívás után, ha lesz időd, olvashatjuk esetleg hosszabban is. Amiben esetleg megtudhatnánk Ron és Hermione válásának teljes történetét. Vagy, hogy mi van ezután? Érdekelne.
Na de akkor vissza ehhez, amit most írtál. Mint azt mondtam, szépen hoztad ezt a ficet, tetszett az egész. A finom kezdés, ahogy egymásra találnak az osztálytalálkozón, majd a levelezés, jó ötlet volt. És jó volt az ötlet, hogy egy olyan esküvőre volt hivatalos, ahol legalább rokoni kapcsolatban állt az egyik féllel, tehát ezzel is indokolva volt a jelenlét. Ahogy a szereplőknél is mondtam, a kedvenc jelenetem nem a pároshoz köthető, hanem Draco körbeadogatása lett a favarit. Szerintem nagyon vicces, ahogy többször kényszerül női szerepet táncolni. Ide is adnék 10 pontot
IV. Megfelelő volt-e helyesírásilag a mű? Mennyire tetszett a stílus, forma, szerkezet?
Tetszett a stílusod, szépek a leírások és a párbeszédek is. Formailag és szerkezetileg sem volt vele bajom. Egy-két elírás sem a világ vége és maradt benn szerintem egy béta hozzáfűzés, ott ahol Draco a "barátairól" és azok hiányáról beszél, említ egy nevet és amelett maradt zárójelben egy kérdő jel :) De ez semmi :)
9 pont
V. Összességében mennyire tetszett a történet?
Összességében? Imádtam, nagyon tetszett, és nagyon örülök, hogy olvashattam. Ide minden képpen szeretnék 10 pontot adni.
Sok sikert kívánok a továbbiakban, és sok szép pontot!
Köszönöm, hogy olvashattam!
Üdvözlettel: rosemalfoy /RoseM/ ( Kritika Klub Tag, megtalálsz minket a Merengő fórumán
Kedves RoseM! Érkezett egy válasz a Szerzőtől:
TörlésSzia, RoseM! :)
Nagyon szépen köszönöm a részletes kritikát, és borzasztóan örülök neki, hogy tetszett a történetem.
A hibákat, amik miatt nem tudtam bezsebelni tőled a maximum pontszámot, elismerem, és teljesen egyetértek a véleményeddel :)
Remélem, akkor is találkozunk majd, ha kiegészítve felkerül máshová is ez a történet.
Addig is köszönöm a jókívánságokat:
Az Író
Kedves író!
VálaszTörlésKorhatár miatt nem olvastam az Autumn csapat történetét, így nem is pontozhatom a történetedet, de mindenképpen szeretnék kritikát írni, és esedezem a válaszodért (főleg, hogy még senkitől nem kaptam )': ). Zárójelben mindenesetre odaírom, hogy hány pontot adnék, ha adhatnék rá, jó? Na szóval, itt a kritikám, pontokban (ami annyira már nem ellenszenves) Tehát:
1, A történet megfelelt-e a kihívás és az adott csapat témájának? Mennyire voltak hangsúlyosan beleépítve a kulcsok?
A kihívás témájának? Száz százalékig! Bár Draco szemszögén keresztül látjuk a dolgokat, mégis nagyon Weasley-s, sokkal Weasleysebb, mintja mondjuk Harryt is beleírtad volna a főszerepbe, mert ő olyan... béna, és ha bekerül, akkor főszerepbe kerül, ami nem Weasley, de Draco nem ilyen, tehát gratulálok a választáshoz. A csapat témájának is megfelelt, bár az elején volt még némi angst, de azt lejezted is, a többi nagyon vidám volt. Az esküvőt is ötletesen felhasználtad, tekintve, hogy nem ők házasodtak össze, hanem Teddy és Victoire. Egyedül az énekkel volt bajom, méghozzá azért, mert TÖRÖLVE VAN A VIDEÓ! Sejtem, hogy nem te voltál, de azért gondoltam jobb, ha szólok.
(Ha adhatnék, éppen emiatt 9,5 pontot adnék)
2, Karakterhűek voltak-e a szereplők?
Hááát... szerintem igen. Rose számomra alapjáraton véve kicsit Hermionés, itt viszont nem, de hát ki mondta, hogy ő tényleg olyan szereplő? Hugo szerintem nagyon jó volt, olyan aranyos kisfiú, hogy csak na! Hermione nem sokszor lett megemlítve, és én ennek kimondottan örülök, szerintem ő is nagyon karakterhű lett. Akkor jöjjön Draco. Ő egy kicsikét OOC, de nekem speciel nagyon tetszett, hogy ilyen, hisz' végre valaki bemutatta, hogy ő is lehet kicsit nyámnyila, kicsit kiszolgáltatott (-: Ron pedig nagyon favorit lett! Úgy látszik, hasonlóképp formáltad a szereplőket, mint ahogy én elképzeltem (-: Persze ez véletlen, hogy beleakadtam egy ilyenbe, de akkor is! Na jó, hogy érthető legyek: nagyon tetszik, hogy itt ő nem csak szimplán Harry másodhegedűse, vagy fegyverhordozója, hanem TÉNYLEG igazi férfi, szerintem ő tényleg pont ilyen. Kicsit mindig gyerek, de mégis igazi felnőtt (-: Nagyon tetszett!
(Ha adhatnék 10 pontot adnék (-: )
3, Kidolgozott volt-e a cselekmény? Maradtak benne logikai buktatók, elvarratlan szálak?
Hú, kidolgozott volt az mindenképp! Logikai buktatókba nem ütköztem (bár lehet, hogy csak a boldogság rózsaszín ködje miatt), mert most eszembe jutott, hogy miért csak huszadik osztálytalálkozóra ment el? Mármint, oké, de azért mégis csak egy kicsit... furcsa. Bár lehet, hogy csak a Mohóság maga által írt kritika hatása beszél belőlem... bár csak ennyi (-: Elvarratlan szál az abszolúte nincs, a végével szépen le is zártad, szerintem (-:
(Ha adhatnék, 10 pontot adnék)
4, Megfelelő volt-e helyesírásilag a mű? Mennyire tetszett a stílus, forma, szerkezet?
Megvallom őszintén, én ezt a történetet tegnap olvastam, de vesszőhibára se semmi másra nem emlékszem, s most, hogy gyorsan átfutottam, de találtam ilyet (-: A stílusod szerintem nagyon jó, forma és szerkezet is rendben, nekem nagyon tetszett az egész (-:
(Ha adhatnék, 10 pontot adnék)
5, Összesen mennyire tetszett a történet?
Juhuhúúúúúúúúúúúúúúú, hát arra szavak nagyon nincsenek! Minden tökéletes volt, a mellékszereplők, a főszereplők, a jellemábrázolás, a cselekmény, a jól beleépített kulcsok... fent már megemlítettem mindet, nem ismétlem önmagam, talán annyiban még lehetne, hogy a törölt videót leszámítva, minden tökéletes volt (-:
(Ha adhatnék ide is 10 pontot adnék)
Na, remélem nem baj, hogy nem érvényes a pontozásom, mert nem olvastam a másikat, és itt is esedeznék válaszodért (-: Úgyhogy: legyél velem is ilyen rendes, és majd válaszolj kééééééééééééérlek! (-: Előre is köszönöm! És külön meg kell dícsérjelek téged is, amiért volt bátorságod elindulni egy kihíváson (-: Egyen se vettem részt, de nagyon ijesztő, úgyhogy ezért írtam rövid dícséretet (-:
További szép napot és téli szünetet, és további sok szép kritikát!
Üdv: Sybill Dumbledore
Kedves Író!
VálaszTörlésHát ez nagyon aranyos kis történetre sikeredett. Nem sokszor olvastam még olyan történetet, amiben Draco és Ron alkotott végül egy párt ezért kicsit bizonytalanul kezdtem bele az olvasásba, de igazán kellemes órácska volt, amíg végigolvastam a történetedet. Igazi forró kakaó mellé való kis mese volt. ^.^
I. Csapat és kulcsok: 10 pont
Remekül megfeleltél a csapatodnak, könnyed volt, a Weasley család bohókás, mosolygók, könnyed volt és kicsit komolytalan. Az esküvő is rendben volt, ahogy az idézet is szépen átszőtte az egésznek a hangulatát. A zenés kulcsokkal viszont mindig kicsit bajban vagyok, de általában úgy vagyok vele, hogy legjobb, ha azt a zenét hallgatom a történet alatt, aztán döntök. Számomra a történet itt szépen harmóniában volt a zenével, kellemes aláfestése volt annak a halogatásnak és bizonytalanságnak, amit megmutattál.
II. Karakterek: 7 pont
Nos akkor a negatívummal kezdeném, hogy gyorsan letudjam: Draco számomra hihetetlenül OC volt. Megértem, hogy belefásult az életébe és ezért akartad ilyenre formálni, de számomra ő akkor sem az a karakter, aki hagyja, hogy a dolog csak úgy elmúljanak mellette anélkül, hogy bármit tenne. Kicsit olyan volt számomra, mintha alvajáró lenne vagy egy tehetetlen bábu, amit sodor ide-oda a saját élete. A vége felé kicsit felébredt, de akkor meg valahogy túl játékossá vált, nyoma sem volt benne annak a régi Draco Malfoynak, akit a könyvek bemutatnak. Persze mindeníró a maga szájíze szerint formálja a karaktereket, én is gyakran sokkal lágyabbá teszem Dracót, mint amilyen a könyvben, de azért véleményem szerint egy OC figyelmeztetés nem ártott volna.
Ron már egészen más téma. Nagyon szerettem, ahogy felnőttként ábrázoltad, szerintem remekül elkaptad a karakterét, ahogy nagyon jól elkaptad a többi Weasleyt is. Hugo különösen megnyert magának, a párbeszéd, ami közte és Draco között zajlott le… Hát számomra az volt a történet tetőpontja. Imádtam. <3
III. Történet: 10 pont
Rettenetesen nagy időt öleltél fel nagyon rövid idő alatt a terjedelmi keretek között mégsem éreztem úgy, hogy bármit elkapkodtál volna. Szépen éreztetted az idő múlását és végig szorítottam, hogy a halogatás nehogy a rovására menjen a fiúk „kapcsolatának”. Nagyon tetszett, ahogy kibontottad a történetet és felépítetted.
Ugyanakkor remélem, ha a kihívás véget ér, akkor lesz majd kedved megírni ezt a történetet kicsit bővebben is. Kíváncsi lennék például, hogy mi is történt Hermione és Ron között, vagy hogy hogyan alakul a fiúk kapcsolata. Tudom, tudom telhetetlen vagyok, de egy ilyen aranyos történetet mindig rossz „befejezni”, szívesen olvasnék többet is a fiúkról a Te tolmácsolásodban. ^.^
IV. Stílus, helyesírás: 9 pont
Én nem találtam benne helyesírási hibákat, bár igazság szerint valószínűleg akkor se vettem volna észre, ha lennének. ^.^ a stílusod végig olvastatta magát, bár a történet első felében bevallom, elég nehézkesen haladtam. Tetszett, amit olvastam és kíváncsi voltam, mi lesz még, de eléggé „narrálósra” vetted a figurát. Gyanúm szerint ez a történet karakterszámbeli keretei miatt lehetett, de nem tudhatom ugyebár biztosra. Mindenesetre az első szakaszon kicsit száraz volt átjutni, kellett hozzá az a kakaó, hogy könnyebben emészthető legyen, a párbeszédeid azonban igazán csodálatosak, valószínűleg azok hiányoztak az elejéből. ^.~
V. Összességében: 10 pont
Nagyon tetszett. Könnyed volt, aranyos téli délutánra való történet. Végig olvastatta magát minden sor, s bár hatalmas fordulatok nem voltak a történetben mégis élvezet volt végigbújni. Gratulálok hozzá, nagyon kedves történetet adtál nekünk. ^.^